Egy japán diákja azt kérdezte egyszer nagy professzorától, miről lehetne már ifjukorában felismerni a jövő nagy emberét. A professzor csudálkozó kérdésére elmondotta, hogy a japán kormány szeretné ezt tudni azért, hogy ilyen gyerekkorukban felismert nagy emberekből válogassa ki azokat, akiket Európába küld studiumokra. Ez a kérdés vezette Ostwaldot a nagy emberek (az ő szemében első sorban feltalálók, felfedezők, természettudósok) problémájához. Miről lehet felismerni az ifju kor szimptomáin a nagyra hivatottságot, miként alkotódik meg a nagy ember életének a szerkezete, mik az állam, a társadalom feladatai a zsenivel szemben a maguk érdekében – ezekre a kérdésekre ad feleletet Ostwaldnak immár egész sor munkája. Elsősorban pedig nagy emberek életének a természetrajzát kutatja, induktiv történelmi anyagot keres természettudományi erősségü törvények megformulázásához. Itt is három nagy ember: Mayer, Liebig, Helmholtz élettörténete adja a nagy emberek természettörténetének egész sor törvényszerüségét. Már pikantéria kedvéért is érdekes megnézni, hogy egy negyedik nagy embernek, magának Wilhelm Ostwaldnak az élete mennyire fér el ezek között a megállapitások és regulák között. Minden egyéb szempontok félrehagyásával most az Ostwald megállapitotta törvények érvényességét próbáljuk kontrollálni az Ostwald életének adatain.
Egy tanitványának, Waldennek a könyve elmondja Ostwald életének a jelentős eseményeit. Rigában, ebben a német-orosz városban született 1853-ban, az apja kádár volt, érdemes céhmester. Igaz tehát rá, amit a zseniről megállapit, hogy első sorban ilyen alantibb polgárcsaládból szokott kikerülni és igaz rá, amit Liebigről mond, hogy a „népből“ való származása révén sok fölhalmozott, fejlődésre kész energiát hozott magával. Ahogy minden nagy emberénél számtalanszor hangsulyozza, Ostwald is rossz tanuló volt, az öt osztályu reálgimnáziumot hét év alatt végezte el, különösen a filológiával, a kivételek tudományával volt sok kinja, mint szerinte minden későbbi természettudósnak, a kivételt nem türő törvényszerüségek kutatójának. Igen korán érett gyerek volt, mint elmélete szerint minden zseni. Minden érdekli, csak az iskola nem. Tüzijátékokat fabrikál, fotografál, esztergályoz, könyvet köt, gyereklapot csinál. Az apja házában tanulta meg a testi munka tiszteletét. Együtt éltek ott a kádárlegényekkel és inasokkal. A kézmüves lelkiismeretessége lesz meg Ostwald kisérleteiben és vizsgálataiban. A bizonyitványai mindig rosszak; de fizikában, kémiában első sorban áll. Még gyerekfővel kerül fel a dorpati egyetemre kémiát tanulni. Muzsikás és alkoholos esztendők következtek ezután, de Ostwald az igy elherdált idő egy részét ugy hozta be, hogy nem járt az előadásokra. Erre is van Ostwaldnak egy elméleti megjegyzése: „Az iskola zsarnoksága alól való többé-kevésbbé erőszakos fellázadás, ha nem is áll egyébből, mint az iskolai feladatok félrevetéséből és a belső érdeklődések energikus követéséből, nagy időmegtakaritást és az alkotás meggyorsitását jelenti.“ Laboratóriumi munkát azonban sokat végzett. Három szemeszter után hazamegy vizsga nélkül. Végre nagy kinnal letesz két vizsgát. A harmadik vizsgáját aztán valami bolond pezsgős fogadásból nagyszerüen leteszi négy hét alatt. Ime már kitetszik karakterének, Ostwald terminológiája szerint, romantikus volta. Gyorsan, hirtelen reagál mindenre, nagyszerü lendület van benne. Megvan benne az ostwaldi romantikusság másik szimptómája is: sokféle iránt érdeklődik. A diákbibliájába ezt irja egyik társa: Kedves Ostwald, csak ne akarnál olyan átkozottul sokoldalu lenni. És romantikus abban is, hogy azonnal és mindenkire hat az egyénisége, mindenki megszereti, nagyon simán és könnyen halad. Elismerik és pártolják. Hamarosan asszisztens lesz és huszonöt éves korában már magántanár a dorpati egyetemen. Mint Ostwald szerint minden ifju zseni, ő is azonnal a legnagyobb célokra tör, már első munkájával megkezdi élete legnagyobb alkotását: a fizika és kémia oly termékennyé lett egyesitését.
Környezete rajongott érte, pedig igen sokat boszantotta őket „vad“ nézeteivel. „Az öreg és munkára képtelen embereket meg kellene ölni“, „A szerelem őrültség“. „Sohasem fogok megházasodni, mert előre látom, hogy sajnálnom kellene a feleségemet és még erre sem volna elég időm.“ 1879-ben természetesen eljegyezte magát: „Megházasodom, mert ez a leány zavar a munkámban.“ Keresztülmegy ekkor a nagy természettudósok gyakori válságán. Egy pillanatig arra gondolt, hogy a megélhetés kedvéért abbahagyja a tudományos munkát és a technikai kémiára adja magát. De aztán a felesége ellenállása győzött és Ostwald nem lett hütlen a tudományhoz. Ostwaldnak igen érdekes fejtegetései vannak, hogy milyennek kell lennie a nagy ember feleségének, hogy a zseni az alkotás egy életen át szakadatlanul tartó szülési fájdalmai között a körülményekhez képest jól érezze magát.
1881-ben meghivják a rigai politechnikum kémia tanárának. Kitünő tanár. Ebben is igazi „romantikus“. Elszakithatatlanul hozzátapad tanitványai rajongása és szeretete. Az ő tanársága ideje alatt megduplázódik a kémiahallgatók száma. Még külföldről is elkerül Rigába tanitvány, Svante Arrhenius, aki ma maga is a legnagyobbak közül való. Tanitása, temérdek adminisztrációs munkája mellett rengeteget dolgozik. Rigai korszakában harminc kisérleti tanulmányt ad ki. Ekkor alkotja meg első világhirü munkáját, Az általános kémia tankönyvét. A fizika és kémia egész áttekintése és történelmi kritikája ez a könyv, „esemény nemcsak a szerzője életében, hanem a fizikai kémiának mint önálló tudománynak az életében is“. Ennek az első nagy műnek a keletkezése is igazolja Ostwald teóriáit. Már huszonhét éves korában, házassága első évében született meg az első fogalmazása. Ime ujra a zseni életében annyiszor hangsulyozott koránérettség. És bizonyitódik a másik tétel is, hogy a korai házasság hasznos a nagy emberre és hogy a házasság első ideje rendesen egybeesik legragyogóbb tudományos alkotásának idejével.
Uj lendület következik eztán Ostwald életében, 1887-ben meghivják a lipcsei egyetemre. Megint egész tanitványhadsereg gyül össze körülötte a világ minden tájékáról. Egész miniatürinternacionále. Csodálatos szervező, fascináló, tanitó munkát végzett. Kitünő előadó, nem patetikus szónok, vagy simanyelvü csevegő, hanem egész gondolatmunkáját kitárja a hallgatók előtt, ott küzd, kinlódik előttük a tárggyal, a közönsége szemeláttára születnek a gondolatai. Mikor Walden rajongva beszél arról, mint hatott a tanitványaira, mintha Ostwald beszélne Liebigről, a romantikus és igy tanitványgyüjtő mesterek legnagyobbikáról. Temérdek egyetemi tanár került ki a keze alól, megint el lehet mondani róla, a mit ő ir Liebigről: „Nem mondunk sokat, ha azt állitjuk, hogy Liebig ez alatt az idő alatt az egész kulturvilágot ellátta kémia-professzorokkal“.
Tudományos munkássága a vegyi rokonság, az elektrokémia, az energetika, a katalizis-elmélet során egyre magassabbra, egyre széditőbb gondolat-ormok felé lendült. Egyre több lesz a szaktudósnál. Már a kémiában is minden réteg számára, tudósok, diákok, a nagypublikum számára megvannak a maga könyvei, de minden szárnycsapása egyre magasabbra és tágabb szemhatárok fölé emeli. Walden kitünő szemmel állapitja meg róla: „Liebig klasszikus ‚kémiai levelei‘ óta nem volt kémikus, aki ennyire minden réteg és minden életkor mestere lett volna. Liebig elsősorban a kémia általános kérdéseit vitte be a legszélesebb körökbe, Ostwald könyvei pedig az általános (a fizikai) kémia jelentőségének a hirdetői. Ha még hozzávesszük a „természetfilozófiai előadásait“, amelyekben Ostwald minden művelt emberhez beszél és az emberi szellem örökös kérdéseire keres választ, akkor el kell ismernünk, hogy kémikus most lett először ennyire egy egész nép tanitómesterévé… De tovább kell mennünk. Ostwald munkáit egész sor kulturnyelvre leforditották, van köztük olyan is, amely kilenc nyelven jelent meg (németül, angolul, franciául, olaszul, oroszul, lengyelül magyarul, görögül, japánul), ki kell tehát mondanunk, hogy Ostwald nemzetközi tanitómesterré emelkedett.“
A nagy kutató pályája csucsára ért, elmélete szerint be kellett hát következni a megöregedéssel járó nagy válságnak. Az egykor nagy szenvedély, a tanitás, türhetetlen gyötrelemmé lesz, 1906-ban odahagyta a lipcsei katedrát. Bezárul egyben kutató, kisérletező munkássága is és egyre inkább fokozódik az irói produkciója. Az irói munkásság tölti ki „gazdagon és termékenyen“ most már néhány esztendeje az életét. Megint mintha csak pontos és előre elhatározott alkalmazása volna élete a nagy ember életéről alkotott törvényeinek. A kémia szakkérdései, az ismeretelmélet filozófiai problémái helyett most a „nap követelései“ érdeklik. A kutató tudomány helyébe lép a tudomány alkalmazása. Az emberiség, a társadalom jobb, célszerübb berendezése, a fejlődés siettetése, az akadályok szétrobbantása, a természet megismerése és meghóditása praktikus dolgokban, – ezek a szempontok mozgatják a gondolkodását. Megismétlődése annak, amit ő Liebigről állapitott meg: „Életének ebben a korában hajtóereje az a kivánság volt, hogy az emberiség sorsát megkönnyitse a tudomány eszközeinek a szolgálatába állitásával.“
Még sokféle és sokszempontu kutatás fogja eldönteni, mennyire igazak Ostwald törvényei a nagy ember természetrajzáról, de az ime kétségtelen, hogy az ő élete maradék nélkül bennfoglalódik ezekben a tételekben. Ha ezeknek a törvényeknek semmi egyéb termékenyitő hatásuk nem volna, ha nem volnának is egyebek, mint Ostwald életének lappangó magyarázatai, akkor is jelentőssé lesznek azzal, hogy egy nagy ember lerontotta velük a zseni természetfölötti eredetét és a maga élete tudatossá tevésével földi viszonyokból és földi törvényekkel értette meg a legnehezebbet: a maga életét.
Pogány József.