Mi a hivatásuk, a szó legáltalánosabb értelmében, a feltalálóknak és felfedezőknek? Ha erre a kérdésre azt a feleletet próbálom adni, hogy: a kultura fejlesztése, – ez a válasz elfogadhatónak fog látszani; viszont szükségszerüen felvetődik egy ujabb kérdés: mi is a kultura? Ha megint a magam módján felelem: az átalakitott energia gazdasági együtthatójának megjavitása, ugy el kell készülnöm arra, hogy olvasóim többsége türelmetlenül vagy lemondólag rázza a fejét és komolyan fontolóra veszi, vajjon nem volna-e legokosabb, ha ezt a könyvet mindjárt össze is csukná. Kérem, sziveskedjenek még egy pár oldallal megbirkózni. Hiszen tulajdonképp nagyon egyszerű és világos dologról van szó és annak, aki a fizika hivatalos szókincsével ismerős, a definició néhány szava egyes esetek egész tömegét idézi fel, amelyeken a meghatározás helyénvalóságát azonnal próbára teheti. De a megfelelő fogalmak a fizikában járatlan olvasónak is rendelkezésére állanak, legfeljebb ilyen elnevezések alatt még nem volt alkalma használni őket.
Vizsgáljunk meg egy sajátosan emberi tevékenységet, például a nyers vagy természetes anyag feldolgozását. Akár esztergályosról van szó, a ki pipát, akár művészről, aki szobrot farag: a munka mindig akként megy végbe, hogy egyfelől ott van a kész mű, másutt a hulladékok, a forgács, a törmelék, a mi már alkalmatlan arra, hogy hasonló alkotás anyagául szolgáljon. Minden czéltudatos tevékenységnek ez a tipusa. Lehetetlenség a tervbe vett művet a megadott nyersanyagból tisztán, vagyis anélkül kihozni, hogy egy része értéktelenné ne válnék vagy legalább is ne degredálódna. Igaz, sokszor a körülmények annyira bonyolultak, hogy az anyag a megfelelő szolgáltatásra teljesen kiaknázhatónak tetszik. Ez az illuzió azonban csak akkor fordul elő, ha nem állitunk fel szigoru szempontokat. Igy például azt lehetne mondani, hogy az ércöntő beleszoritja az egész érczmennyiséget az előírt formába és nincs forgács-hulladék. Ez tény, de a tüzelő anyag, amelylyel a nyers érczet megolvasztotta, elvész és többé ilyen czélra nem használható. Igy áll az ügy minden más esetben is, amelyet vizsgálat tárgyává teszünk. Minden munkának van egy ismertető jele: mindenből, a mit a természettől azért kaptunk, hogy saját czéljainkra alkalmazzuk, bizonyos résznek el kell értéktelenednie, le kell kopnia, hasznavehetetlenné kell válnia. Az esztergályos száz kiló fából talán harminc kilónyi pipát farag. A fa szakszerűen értékesített hányada harmincz százalék. Tehát: az esztergályos a faanyagot egy harmincz százalékos gazdasági együtthatóval dolgozza fel.
Itt van tehát az a kétes jelentésű szó és nem is volt olyan nehéz megérteni. Természetes, hogy egy másik esztergályos, a ki ügyesebb mesterember, ugyanabból a faanyagból negyven százalékot tud pipának kiképezni és igy magasabb kulturát képvisel, mint a ki csak harminczra viszi.
De hogy vagyunk akkor, ha ehhez a munkához viszont kétszeres időre van szüksége? Nos, erre a kérdésre a már ismert eljárási módon válaszolhatunk. A nap huszonnégy órájának csak bizonyos része forditható munkára: az idő is alá van vetve a gazdasági együttható törvényének. Hogyha tehát a munkás a legjobb üzleti eredményt akarja elérni, akkor egybe kell vetnie a fa gazdasági értékét az időével, amennyiben számitásba veszi: mibe kerül napi életfentartása, ezt az összeget a megtakarított, illetve jobban értékesített fáéval megfelelő vonatkozásba állitja, hogy munkáját a lehető legjövedelmezőbben oszthassa be.
Ez a megfigyelés feleletet ad egy másik ellenvetésre is, amely a figyelmes olvasónak valószinűleg már régen a nyelvére tolult. Hiszen a szobrásznál nem az a fontos, hogy mennyit faricskál le a márványtömbből, csak művészi alkotás legyen belőle. Ez a felfogás helyes is a munka művészi értéke szempontjából; viszont a hulladék itt egész máshol hever. Az izgatott órák, a melyekben a szobrász a művészi megihletettség kifejezési formáit kereste, az alkotás sok meddő kisérlete, az eldobott tervek és skizzek, – igenis, nagy, sokszor tulságos nagy áldozatokat kellett hoznia, a míg a teremtés boldog órája végre elérkezett. Ez egy önmagával való számadás; a másik, egész szerény számítás az ár körül forog, a melyet művéért kérnie kell s amely a márványanyag költségét is magában foglalja; amennyivel többe került, annyival inkább jön számításba. S annak, hogy itt valami érzésbeli tényező is közrejátszik, bizonyságát szolgáltatjuk: az igazi szobrászoknak, Michel Angelótól Max Klingerig, mindig különösen izgató problémájuk volt, hogy a nyers tömbbe úgy lássák és képzeljék bele a szoborművet, minha benne rejtőznék, akár a pacsirta a burokban: egy vékony hártyát kellett csak lehántani s a mű egész szépségében felszabadult, még pedig a lehető legcsekélyebb anyagveszteséggel.
Abban tehát megállapodtunk, hogy a gazdasági együttható minden cselekvésnél, minden czélszerű eljárásnál érvényesül, éppen csak az egyik munka többé, a másik kevésbbé összetett, amennyiben egyes cselekvések summájaként jelentkezik s minden egyes tagnak meg van a maga külön koefficiense.
Alig intéztük el azonban ezt az ütközőpontot, már egy ujabb magyarázatra van szükség. Feltéve, hogy minden mü több részből van összeállitva s valamennyinek meg van a maga gazdasági együtthatója: hogyan lehet akkor a különböző alkotórészeket összesiteni? Az iskolában azt tanultuk, hogy csak egynemüeket lehet összeadni: almát almával, gyereket gyerekkel. De a müvészi szépséget és a márványtömb sulyát nem lehet egymáshoz rakni.
Hogyan is állottunk a mi esztergályosunkról szóló példázattal? Hiszen fát és időt valójában épp ily kevéssé lehet összeadni. És mégis egybe tudtuk vonni s ezáltal össze is adni őket: mindkettőt pénzértékben fejeztük ki. Pénz pénzzel összeadható. Éppen az a pénz jelentősége, hogy egységes mértékmérője az értékek javarészének, amelyek ma közkézen forognak. Manapság jóformán minden gazdasági cselekvés abban nyilvánul, hogy nyereséget és veszteséget ugyanabban a pénzértékben fejezünk ki s a célszerüséget e szerint itéljük meg. És a mai irányzat arrafelé tart, hogy mind több és több olyan értéket lehesen a mértékmérőre igazitani, amely eddig kivül esett rajta. Az a bizonyos szárazdajka, a ki a háziasszony megjegyzésére: remélem, szeretettel fog bánni a gyermekeimmel, azt felelte, hogy a szeretet havonkint öt márkával többe jön, – csak ennek a fejlődési folyamatnak adott goromba kifejezést. Céltalan volna ezen a folyamaton, régi jó szokás szerint, mindig ujra felháborodni. Miután általános és ellenállhatatlan erővel megy végbe, általános tárgyi oka is van s meg kell előbb érteni, mielőtt erkölcsi vagy esztétikai alapon állást foglalnánk vele szemben.
Ez a megértés éppen annak az általános mértéknek szükségletéből fakad, amely az embereknek kölcsönös vagy társadalmi tevékenységére alkalmazható. Magasabbrendü szociális berendezkedés nélkül a pénz léte és mibenléte érthetetlen. Zárt gazdasági társadalomban, mely minden szükségletét maga produkálja, a pénz még felesleges s csak akkor válik szükségessé, ha különböző gazdasági egységek lépnek egymással érintkezésbe. A cserekereskedés helyét, amely a a kölcsönös szükséglet és felesleg időnként való összetalálkozását feltételezi s a kereskedelmi forgalom kezdetleges alakjának képviselője, egy közös értékmérő foglalja el, amely a csere két alkotó elemét vagy aktusát függetleniti egymástól s ez által mindkettőnek hasonlithatatlanul nagyobb mozgékonyságát segiti elő. Akinek csak fölös terméke van, de ugyanakkor nincsenek kielégitendő igényei, a maga produktumát anélkül értékesitheti, hogy viszont nélkülözhető árut kellene beszereznie s ezáltal bizonyságot nyer az iránt is, hogy később felmerülhető szükségleteit még akkor is fedezheti, ha annak idején nincs felesleges csere-anyaga. Ezáltal az egyik fél a maga javára a lehető legkedvezőbben irányithatja a kölcsönös forgalmat és a másik fél is hasonló előnyös helyzetben van.
Igy kerülünk megint a gazdasági koefficiens látószöge alá. A pénz olyan kitalálás, amely az üzleti forgalom gazdasági együtthatóját megjavitja s ennélfogva kétségtelen nagy kulturértéket jelent. Hogy ez az értelmezés tényleg a dolog lényegébe vágó, az a mozgalom is bizonyitja, amely régebben a cheque-forgalom bevezetését követelte, igazolásául annak a tapasztalásnak, hogy még a pénz és pénzértékek fizikai vándorlása is a forgalom tulságos megnehezbülésére vezetett. Ennélfogva: a gazdasági együttható megjavitása céljából a puszta átirás által való központositást kellett életbeléptetni. A csereművelet tudniillik itt már nem az effektiv pénzbeli kiegyenlitéssel, hanem a központnak a megtörtént érték-forgalomról szóló értesitésével történik. Elszámolás pótolja a pénz tényleges átadását, az eddig szükségelt munkaszolgáltatás tetemes csökkentésével.
Igy tehát megint a kultura problémájához kerültünk. Mégis be kell ismernünk, hogy a pénz mértéke nem alkalmazható valamennyi kulturális értékre egyaránt. Bismarck, a sokat emlegetett imponderabiliát csak azért nevezte ezen a néven, mert bár a mi értékelésünknek ellenemondanak, mégis olyan tényezőket sorakoztatnak elénk, amelyek a kulturéletet erősen, néha döntően befolyásolják. Mégis volna talán egy még általánosabb értékmérő, amely ezeket az értékeket is maga alá rendeli?