Liebig 1803 május 14-én Darmstadtban született, tiz gyermek közül másodiknak. Atyja droguista- és gyarmatárukereskedő volt, szerény viszonyok közt élt, de szorgalma és takarékossága által, feleségének, Moser Máriának hathatós közreműködése mellett, meglehetős jólétre tett szert. Liebig anyja fogadott leánya volt Moser Fülöp gazdának; igazi szüleinek kiléte ismeretlen maradt. Az asszony kivételes nő volt, tiz gyermekén kivül az üzletet is ellátta, fáradhatatlan és erős akarattal. Második fia arczban is, kifejező profiljával, nagyon hasonlított hozzá. Atyja az eladásra szánt czikkek nagy részét maga állította elő és e czélra laboratóriumot rendezett be, melyben fia segédkezhetett neki; így tehát már igen korán sok kémiai anyaggal és kisérlettel ismerkedett meg, rajtuk alapulnak későbbi sikerei. Az öreg Liebig egyéniségéről nem sokat tudunk; úgy látszik, csendes és szorgalmas ember volt, talán olyan, mint a milyen komor, becsületes embernek Faust mutatja be saját atyját. Feltünik a viszonyok hasonlósága a Mayer szülői házáéval, de a két fiu jelleme a lehető legeltérőbb.
A gyakorlati preparáláson kivül Liebig korai kémiai hajlandóságára az a körülmény is lényeges befolyással volt, hogy egyszer, mikor atyja részére a nagyherczegi könyvtárból könyveket vitt el, megismerkedett Hess könyvtárnokkal, ki maga is érdeklődvén a természettudományok iránt, a fiatal Liebiget annyira megkedvelte, hogy a tizennégy éves fiunak a gazdag kémiai könyvtár szabad használatát is megengedte. Liebig egy önéletrajzi skizzében elmondja, hogy válogatás nélkül mindennek nekiesett, a milyen kémiai műhöz csak hozzájuthatott. Azokat a kisérleteket, a melyekkel szerény eszközei segélyével megpróbálkozott, számtalanszor ismételte, a mig minden részletüket ki nem ismerte; később maga említi, hogy így a kémikus ama sajátos tehetségét, hogy szemléletekben gondolkozzék, vagyis a logikai folyamatok helyett kémiaiakat használjon fel, saját magán nagyban kifejlesztette. Hozzátehetjük talán, hogy annak, aki bizonyos számu kémiai átalakulást pontos szemlélet szerint ismer, nem esik nehezére a többinek puszta leirás nyomán oly mértékben való elsajátítása, hogy később a gyakorlatban már régi jó barátokként üdvözölheti őket. Liebig ismeretkörét a laboratóriumok sűrü látogatása is bővítette; legnagyobb hatással azonban egy vándor vegyész és csodadoktor volt reá, aki a darmstadti nagyvásáron durranó ezüstöt állitott elő. Liebig a vörös gőzökből arra következtetett, hogy az ezüst feloldása salétromsavban történt, alkohol jelenlétét pedig úgy állapította meg, hogy a kuruzsló ugyanabból az üvegből az emberek piszkos kabátujját is kitisztogatta és e mellett alkoholszag volt érezhető. Odahaza azután megkisérelte a durranó ezüst előállítását és magánkivül volt örömében, a midőn sikerült is.
Ez az esemény eszünkbe juttatja a fiatal Mozartot, ki egy sokszólamu mise egyszeri meghallgatása után emlékezetből leirta az egészet.
Ilyen kisérleti jelenségeknek, mint ez az első volt, több izben jutott lényeges részük élete fontosabb fordulóin, az által, hogy vegyészi önbizalmát felébresztették és felbátorították őt arra, hogy ne csak pontosan előírt kisérletek reprodukálásaival próbálkozzon meg, hanem igyekezzék saját erejéből ismeretlen utakon is járni.
Mint a kiváló emberek legtöbbje, Liebig is korán fejlődött fiu volt. Tudjuk, hogy több mint két évvel korábban az átlagos és szokásos életkornál vették fel a gimnáziumba. Mig az alsó osztályokat szabályszerüen, bár gyengén végezte, később a klasszikus tárgyakban mindinkább hátramaradt; sohasem volt jó tanuló. Volhard a Liebigről írt életrajzában több kortársáról emlékezik meg, kik később sokra vitték, de az iskolában utolsók voltak; legtekintélyesebb közöttük Gervinus történetíró, a ki tizennegyedik évében kilépett a gimnáziumból és könyvkereskedő lett.
Liebig körülbelül tizenötödik évében hagyta el a gimnáziumot, melynek ókori filológiai szellemével nem tudott megbarátkozni; atyja egy heppenheimi gyógyszerészhez adta, hol tiz hónapig maradt. Vogt beszéli, hogy a robbanó ezüsttel való kisérletezései miatt, a melyeket kamrácskájában rendezett, tanonczideje idő előtt véget ért. Volhard ennek a közlésnek igaz voltát kétségbe vonja, de kételyét nem indokolja mással, mint hogy Vogt általában szerette történeteit drámailag kiszinezni. A lélektani valószinüséget alig lehet letagadni és így ez volna a kisérleti jelenségek második döntő fellépése Liebig életében. Liebig visszakerült az apai házba és sok könyörgés után megkapta atyja hozzájárulását, hogy vegyészi tanulmányokat folytathasson. Miután akkor még nem állt fenn a mai helytelen rendszer, hogy csak érettségivel lehetett az egyetemre jutni, könyen beiratkozhatott a bonni egyetemre, hol Kastner, a legtekintélyesebb kémia-tanár adott elő. Kastner a következő évben Erlangenbe költözött s Liebig vele tartott, mert tanára megigérte, hogy ásványanaliziseket fog csináltatni vele. De igéretét nem válthatta be: Kastner maga sem volt a szóbanforgó kisérleteknek ura.
Liebig úgy Bonnban, mint Erlangenben kartársaival egyesületet alakított, ahol kémiai kisérleteket és vitákat tartottak. Eljárogatott továbbá a Bonn mellett lévő vegyészi gyárakba és atyjának teljes szakszerűséggel írja le, mit látott és ezzel kapcsolatban saját ötleteinek megfelelő alkalmazhatásáról beszél.
Liebig Erlangenben Schelling befolyása alá kerül és később elkeseredetten panaszkodik, hogy természetfilozófiai tanulmányai folytán két évet teljesen elveszített; miután azonban Erlangenben csak egy évig volt és Németországban való összes tanulmányideje három szemeszterre terjedt, nyilvánvalólag némi tulzásba esik. Schelling őt, legalább átmenetileg, teljesen lebilincselte, a nélkül, hogy azért saját szak-tárgyaitól elterelődött volna. Erlangeni buvárkodásának eredménye egy kis értekezés volt, természetesen a durranó ezüstről, illetve előállitási módjának pontos leírásáról. Kiemelendő az a megjegyzése, hogy ezt a preparatumot maga már két év óta így állítja elő, tehát majdnem biztosra vehetjük, hogy már a heppenheimi gyógyszertárban foglalkozott vele.
Erlangenben ismerkedett meg Platennel, a költővel s az ismeretség hamarosan rajongó barátsággá fejlődött. Az élénk vérmérsékletü és romantikus nagy embereknél gyakran megfigyelhetjük, hogy intenziv személyi befolyást tudnak kelteni; ez a képessége Liebignek is nagy mértékben meg volt és későbbi páratlan tanári sikereit nagyrészt ennek köszönheti. Platen említi, hogy Liebig már akkor közölte vele párisi utazása tervét s itt akart a két barát találkozni. Erre szolgált Kastnernek közbenjárása, a ki szintén sokat tartott Liebigről és a legmelegebben pártolta őt a darmstadti udvarnál. Muló kellemetlenségek, melyek egy tiltott diákösszejövetelen való részvételből támadtak, nem akadályozták meg az utazás lehetőségét és Kastner ajánlása után hat héttel 300 forint utazási ösztöndíjat kapott, a mely később többféle forrásból kiegészítődött és összesen 1680 forintra rugott, a mi akkoriban bizonyára tekintélyes összeg számba ment; kétségtelennek tartjuk, hogy Liebig későbbi hihetetlen tudományos és szervező-munkássága ennek az idején való elismerésnek és segélynek köszönhető. Ha ifju energiájának egy részét kellemetlen külső viszonyok leküzdésére lett volna kénytelen felemészteni, ugy soha sem vitte volna sokra. Tizenkilenczedik évében, 1822 őszén Liebig Párisba utazott, hol szivesen fogadták. Önéletrajzában következőleg nyilatkozik erről: „Később gyakran tapasztaltam, hogy a hivatott tehetség mindenki másban – mondhatni kivétel nélkül – a tehetség kifejlesztésének ellenállhatatlan vágyát ébreszti fel; mindenki segít a maga módja szerint és mindnyájan együtt, mintha összebeszéltek volna; a tehetséges ember azonban csak akkor ér el eredményeket, ha a tehetség komoly és megrendíthetetlen akaraterővel párosul. A kifejlődés külső akadályai többnyire jelentéktelenebbek a belső akadályoknál, mert amint egy természeti erő, bármily hatalmas legyen is, egymagában sohasem idéz elő külső hatást, hanem csak más erőkkel kapcsolatban, az ember is, a mit könnyen megtanul vagy elsajátit, azaz a mihez természetes hajlama van, csak akkor tudja értékesiteni, ha sok más mindenfélét tesz szellemi tulajdonává, esetleg több fáradsággal, mint bárki más.
Ebből a kijelentésből arra következtethetünk, hogy Liebig maga sokoldalu támogatásban részesült, a mi különben rokonszenves egyéniségével magyarázható. Mindamellett csak egy futó pillantást kell vetni Mayer sorsára és meggyőződhetünk arról, hogy környezetének barátságos magatartása nem volt általános, sőt életét végeredményben az ellenkező véglet tette tönkre.
Liebig különben hangsulyozza, hogy a franczia nyelvü előadások logikai világossága szinte elbüvölte és összefüggő rendet teremtett a sok kuszált képzet közt, melylyel régibb vegytani irodalmi buvárkodása alatt agyát teletömte. Meg kell még jegyeznünk, hogy Liebig szellemét elméleti téren valósággal felszabaditotta az a körülmény, hogy eddigi ismereteit át kellett formuláznia az antiflogisztikus tudományos nyelvre, (amelyet Párisban kizárólagosan használtak) és ez a felszabadulás nem jutott volna osztályrészeül, ha elejétől kezdve a modern elméletekkel foglalkozik. Maga szintén kiemeli: „a mi a párisi előadásokban ujnak vagy megszakitottnak volt ténybelileg feltüntetve, nékem a megelőző tényekkel szoros kapcsolatban lévőnek tetszett, ugyannyira, hogy az utóbbiak nélkül az előzőek sem állhattak meg.“ Láthatjuk, hogy Liebig a tudomány genetikai összefüggésének megismerése által, még tanárai, a nagy franczia fizikusok és kémikusok felett is jelentős előnybe jutott, ahogy később ez nyilvánvalóvá is lett. Össze kell csak hasonlitanunk Liebig hatásának tartós voltát, egyik kortársának, Dumasnak rövidéletü dicsőségével, hogy a nagyszabásu és a kicsinyes tudományos perspektivák viszonylagos értékét szembeállithassuk egymással. Liebig franczia tanulmányai révén a tudományos gondolkozás szigoruan tárgyilagos és kisérleti irányitását is magáévá tudta tenni. Németországban a tizenkilenczedik század elején a természetfilozófiai munka rendje egymástól távoleső, ennélfogva titokzatos jellegü analógiák bizonytalan keresztülvezetésében állott s a világos gondolati összefüggéseket inkább kerülték, mint keresték. A francia tudomány következetes pozitivizmusa – amelynek eredményei közkézen feküdtek – annál inkább lebilincselte az ifju Liebiget, mert az erlangeni tanok és tanárok alacsonyrangu voltát nagyon is érezte.
Liebiget azonban két oldalról is igyekeztek czéljaitól elterelni. Sok ajánló-levele volt, de azok a társaságok, melyekhez meghivást kapott, nem voltak kedvére és igy hamarosan felhagyott velük. Másrészt Platennel való barátsága is megujult s a költő nagyon szerette volna rideg kémiai munkásságától elvonni, hogy a nyelvek és a történelem tanulmányozásával „általános“ műveltséget szerezhessen. Ha elképzeljük, mennyit ártott volna a tudomány jelenlegi kifejlettségének, ha Platen tanácsát elfogadja, akkor látjuk csak be, milyen csekély értéke van a még ma is tulbecsült filológiának. Liebig azzal tért ki Platen buzditása elől, hogy a materiálizmushoz van kötve és figyelmeztette, milyen gyarló eredménynyel próbálkozott az angol és olasz nyelv elsajátitásával. Platen kétségtelenül nem volt annyira engedékeny, mint Wöhler, aki hasonló ajánlatának elháritása után azt irja Liebignek: „Különben, hogyan is jutok ahhoz, hogy az oroszlánnak czukrot kináljak!“
Liebig mindenesetre igyekezett Platen kedvébe járni és a „Felszabaditott Jeruzsálemet“ majdnem végig is olvasta; kedves és tanulságos dolog azonban, hogy egy bájos szonettről való kedvező véleményét fizikai és kémiai fogalmak igénybevételével tudja csak kifejezni és Gay-Lussacnak a gázokról tartott felolvasása után akként áradozott, hogy maga is gázként szeretné barátját körülölelni.
Közben folytatta kémiai munkálatait Gautier de Claubry laboratoriumában és Thenard tanácsai nyomán. Kisérletei termé-szetesen ujra a robbanó vegyületekre vonatkoztak, de időközben való rendszeres iskolázottsága meglátszik azon, hogy természetüket lehető sok és közelálló kémiai egyesülésből akarta kimutatni. A robbanó vegyületek, mint már Kastner is sejtette, saját savuk sói gyanánt alakultak ki. A nehézség abban állott, hogy, mint ma mondanók, komplex sókról volt szó, amelyeknél a fém felerészben savba megy át és a szokott reakció elmarad. Igy preperálta Liebig az ezüstnitrát és a higany robbanó savainak alkalikus sóit; sikerült is rezet behelyettesitenie. Ama megállapitása folytán, hogy elégett magnézium feleslegével explóziós szétbontás elkerülhető, e kapcsolatok összetételét is meg tudta határozni és kitünt, hogy az uj sav is éppen szénsavvá és amoniákká esik szét.
Ezeken a határozott eredményeken kivül még sok másra is utalhatunk, melyek azonban még nem tisztázódtak teljesen; a tanulmány azzal a jellemző vallomással kezdődik, hogy a fiatal szerzőnek régebbi irásaiban az elméleti felfogást illetőleg ugyan tévedések is találhatók, de a megállapitott eljárási mód fenntarthatónak mutatkozik.
Ez a munka, melyben a franczia befolyást még az olvasó figyelmének az eredmények jelentőségére való felhivása is bizonyitja, tényleg nagy feltünést keltett. A franczia akadémia közzétette a „Külföldi tudósok értekezései“-ben és német nyelven is többször megjelentek. Ha elgondoljuk, hogy Liebig akkoriban husz éves volt, ismét a nagy emberek jellegzetes koraérettségét látjuk, a mely különösen a romantikus tipusnál tapasztalható, egyszersmind meggyőződhetünk arról, hogy az ilyen korai érettség semmi tekintetben sem hátráltatja a szervezet szabályszerű, sőt előnyös fejlődését, a hogy sok ugynevezett pedagogus látatlanban szabályba szereti foglalni. Természetesen: könnyebb egy korán érett gyermeket helytelen neveléssel elrontani, mint olyant, a kinél az agy önálló működése egyáltalában meg sem indult; de korán érett gyermekek a szabad fejlődés utján már annyiszor váltak kitünő emberekké, hogy inkább tartunk a fejlődési törekvések erőszakos visszaszoritásának megnyomorító hatásától, mint attól, hogy a szabad szárnyalás és szakszerű támogatás esetleg időelőtti kimerültséget fog előidézni.
A franczia akadémia közlésének legfontosabb következménye azonban Humboldt Sándorral való megismerkedése volt. Miután Humboldt klasszikus utleirásainak nyilvánosságra hozatalával a legteljesebb tudományos tekintélyre tett szert, azt a nemes feladatot tüzte ki maga elé, hogy tehetséges fiatal tudósokat fedezzen fel és mindenben melléjük álljon. Az akadémia ülése után felkereste Liebiget, a ki preparatumainak összegyüjtésével volt elfoglalva, megismerkedett vele és annyira pártját fogta, hogy barátjának Gay-Lussacnak magánlaboratoriumába is bevezette és Gay-Lussacot rábirta, hogy Liebiggel személyesen foglalkozzék. Tudományos kötelességének ez a nagyszerü felismerése kibékit bennünket Humboldt egynémely személyi hiuságával. Igy például mindjárt másnap meghívta Gay-Lussacot, Thenard-ot és Liebiget ebédre; utóbbi azonban nem jelent meg. Humboldt ugyanis nemrég jött vissza hosszabb utazásából Párisba és természetesnek találta, hogy őt látásból mindenki ismeri; Liebig azonban csupa szerénységből nem kérdezte meg nevét és az akadémiai szolga sem tudott a kis urról semmi közelebbit. Liebig később azután kimentette magát és Humboldt még többször volt fontos időkben segitségére.
Liebig ezt az értékes támogatást mindig elismerte és ennek jeléül legjelentékenyebb müvét Humboldtnak ajánlotta. Az előszóban megemlékezik találkozásukról és igy folytatja: „Vele való találkozásom egész jövőmnek alapköve lett; a leghatalmasabb és legszeretetreméltóbb tudós támogatóra és barátra találtam benne. Ismeretlenül, ajánlólevél nélkül voltam egy óriás városban, ahol a nemzetközi nagy emberáradat az ottani kiváló természetbuvárokkal és tudósokkal való érintkezést annyira megneheziti, hogy magam is, mint sokan mások, észrevétlenül pusztultam volna el; Humboldt révén ez a veszély elmult felettem. Ettől a naptól kezdve, minden intézet és minden laboratorium tárva állott előttem; meleg érdeklődést és ennek révén olyan hű és állandó barátokat tudtam szerezni, mint kitünő tanáraim, Gay-Lussac, Dulong és Thenard. Az ő bizalmuk tette lehetővé, hogy méltó voltam arra a működési körre, a melynek határain belül tizenhat évig szakadatlanul dolgoztam.“
Az utóbbi megjegyzés Humboldt közbenjárására vonatkozik a giesseni tanári állás neki juttatása körül, amiről alább lesz szó. Egyidejüleg olyan szoros baráti viszony fejlődött ki a negyvenöt éves Gay-Lussac, (aki tudományos pályafutása javarészén már tul volt) és a fiatal kezdő közt, hogy a kitünő tudós együtt dolgozott Liebig munkálatain vele és egyik nehéz kisérlet sikerülte után valóságos diadaltánczot járt a laboratórium-asztal körül. Liebig is egész életén át hálás lekötelezettje maradt Gay-Lussacnak és mindig sikra szállt mellette, amikor igazságtalan támadások érték.
A közös munka, tudományos szempontból, rendszeres továbbfejlesztését jelenti Liebig próbálkozásainak és a Gay-Lussac technikai segédeszközeinek eredményes hatása nyilvánvaló. Sikerült is a robbanó ezüstöt teljesen analizálni és az eredményt sokoldalu kisérletezéssel megtámasztani; egynéhány további kémiai termékre is rábukkantak. A tudomány akkori felszereltsége mellett lehetetlen volt az összetételek szervezetébe behatolniok, miután a szükséges előfeltételek hiányoztak.
Ezirányu munkássága is élénk feltünést keltett, a legtöbb szakfolyóirat hirt adott róla és Berzelius is felvette az évi jelentésbe, részletesen és elismerő hangon; ez utóbbi körülmény sokkal nagyobb jelentőségü volt, mint a „Külföldi tudósok tanulmányai“-ban való közzététel, miután a jelentés álláspontja teljességgel befolyásolhatatlan volt.
Liebig 1824. elején visszaérkezett hazájába és kereste az alkalmat, hogy szerzett tudását és ismereteit értékesithesse. Még Párisból megszerezte in absentia az erlangeni tudorságot; az értekezés elméleti tartalmu volt és a szervetlen kémiának a szerveshez való viszonyát tárgyalta; szövege, ugy látszik, elkallódott. Kastner meleg ajánlatára a felavatást engedélyezték. Arról volt szó tudniillik, hogy a külföldön (Bajorországban) szerzett rangfokozat a giesseni országos egyetemen is érvényesithető legyen, ami Schmidt fizikai és Zimmermann kémiai tanár vizsgái alapján történt csak meg. Azután Humboldt befolyása is hatott és a kormány – az egyetem megkérdezése nélkül – Liebiget rendkivüli tanárrá nevezte ki 1824. május 24-én. Liebig akkor alig volt több 21 évesnél.
Mint emlitettük, a kémiai tanszéket Giessenben Zimmermann töltötte be. Eleinte teologiát tanult, azután a természettudományokhoz és a pedagógiához tért át és az akkori természetfilozófiai stilusban működött. Egy kis kerti házban volt a laboratórium és 220 forint fentartási költség lett részére évenként folyósítva. Liebig folyamodott, hogy a laboratórium és ez a fentartási költség neki is rendelkezésére álljon; természetesen e kérését elutasitották; mindössze évi 100 forintnyi javadalmazást kapott. Megkezdte előadásait és a váratlan és diadalmas versengés ugy látszik, Zimmermanra nézve tragikusan végződött. 1825 nyarán ugyanis mindketten ötórás vegytani kollégiumot hirdettek, Zimmermann azonban nem tudta öszehozni. Erre előbb utazási ösztöndijat kért és miután visszautasitották, szabadságért folyamodott, amelyet azonban, ugy látszik, meg sem kezdhetett, mert nem sokára ezután vizbe fult. A halálfelvételi jegyzőkönyvben ez utóbbi két szó át van huzva és helyettük „halálát lelte“ áll; a temetés már másnap este megtörtént „Wagner pedellus jelenlétében, a ki ezen jegyzőkönyvet a pappal együtt irta alá.“ Miután az eset tisztázásához nincs elegendő anyagunk és nehezen is volna megszerezhető, tekintsük az ügyet befejezettnek.
Liebig elragadó személyiségével hamarosan legyőzte azt a tartózkodó magatartást, a melyet a tulságosan fiatal és „rendszertelenül kiképzett“ tudós gyors kineveztetése idősebb tanártársainál előidézett; különösen Vogt tanárban akadt igen értelmes és készséges támogatóra. Ha meggondoljuk, hogy ma ilyen kinevezés, mint a főiskolák belső szabadságának megsértése, minden egyetemen viharos felzudulást támasztana, ha a közoktatásügyi miniszternek egyáltalán bátorsága volna olyan valakinek juttatni tanszéket, a ki még az érettségin sem esett keresztül, sőt a gimnáziumból alkalmatlan volta miatt egyszerüen eltávolitották, meg kell állapitanunk, hogy Németország azóta rohamléptekkel közeledett a kinai ideálok felé.
Liebig főtörekvése, mindjárt állásának elfoglalása után abból állt, hogy a tanitási rendszert lehetőleg fejleszsze. Egyrészt az átélt nehézségek tették előtte kivánatossá, hogy fiatalabb kartársainak utját egyengesse, másrészt és főleg az a belső ellenállhatatlan vágy uralta, a mely személyiségében és szellemi szervezetében rejlett és gondolatai és munkatervei lehető legszélesebb elterjesztésében valósult volna meg. Ez a czél volt a legfontosabb előtte jó ideig, erre áldozta legtöbb idejét és pénzét s a kutatók kiművelésére szolgáló laboratórium megteremtése volt minden alkotása közt a legeredetibb és leglényegesebb.
A kezdet meglehetős szerény volt: néhány kollégájával összeállott, hogy gyógyszerész-jelöltek és technikusok részére olyan intézetet alapítson, a melyben egy éven át hivatásukra külön kiképzést nyernének. Az egyetemi tanács (a filologusok testülete) ellene volt a tervnek, a miniszterium pedig az ajánlattévők magánvállalkozásának minősitette. Ők azután meg is valósitották az ötletet, beállitották az előadások rendjét, ugy hogy a megfelelő felhivás a szaklapokban már 1826 folyamán megjelenhetett. Bár először csak ketten iratkoztak be, az eredmény annyira kedvező volt, hogy nemsokára a rövid laboratóriumi oktatást az egész téli szemeszterre ki kellett terjeszteni. Az 1827–28-iki téli félévre már októberben lefoglalták az összes helyeket. A laboratórium egy hajdani kaszárnya őrségi helyiségében volt berendezve és tulajdonképp csak az egyetlen őrszobából állott; egy kis kamrácska szilgált mérleghelyül és egyuttal preparáló szobául, minélfogva télen nem volt szabad füteni. Elől egy nyilt oszlopcsarnok volt, ahol valamikor az őr járt fel és alá; itt mérges gázokkal kisérleteztek. Igy kezdődött meg a kémiai oktató-laboratórium kifejlődése, mely minden egyetemi tanitásnak alapvető intézménye lett vagy azzá lesz ezután.
Daczára annak, hogy a helyzet tarthatatlan volta néhány év mulva nyilvánvalóvá lett és Liebig állandóan orvoslást és javitást sürgetett, mégis 1833-ig tartott, mig ezzel az ügygyel érdemben foglalkoztak és csak akkor, midőn Liebig kijelentette, hogy a következő télen – mivelhogy ismét indokolatlanul huzták-halasztották a dolgot – sem előadni, sem tanitani nem fog. Lindehez, az egyetemi tanács elnökéhez intézett levelében, mely őszinteség tekintetében semmi kivánni valót nem hagy maga után, Liebig panaszkodik a lealázó bánásmód miatt és értesiti, hogy miután a négy év előtt kért nélkülözhetetlen fizetésemelést megtagadták, gondoskodott arról, hogy – irodalmi tevékenysége által – lehetőleg függetlenitse magát az egyetemtől.
Az elnök azután mindent megtett, hogy Liebiget kielégitse; kiengesztelő levelet irt hozzá, melyben a sulyosabb sérelmekért mentegetődzik, a többiekre vonatkozólag pedig szóbeli elintézést helyez kilátásba; értesiti továbbá, hogy az épitési engedély már rendben van. Arról volt ugyanis szó, hogy az őrház a mellette lévő főépülettel kétemeletes összeköttetést nyerjen, miáltal Liebig elegendő helyhez jutott volna. Ez a terv két éven belül végrehajtódott, de csak rövid ideig volt elegendő a folytonosan szaporodó tanitványok befogadására, ugy hogy néhány év mulva az egész kezdő tanfolyamot kihelyezték innen és Liebig ezután kizárólag a haladókkal és végzett növendékeivel foglalkozott. Ez az állapot 1852 végéig tartott, a midőn Liebig Giessent otthagyta.
Liebig giesseni harmincz éves tanári tevékenységének eredményei addig és azóta is páratlanul állanak. Nem túlozunk, ha azt állitjuk, hogy Liebig ez idő alatt az egész kulturvilágot ellátta kémiai tanárokkal. Ha tekintetbe veszszük, hogy az uttörés után sokkal könnyebb lett volna hasonló eredményeket elérni és még sem sikerült, akkor tudjuk őt érdeme szerint megbecsülni. Különösen kiemelendő, hogy Liebig sok tanitványát ugy irányitotta, hogy később is, a midőn már önállóak lettek és tanáruk buzditó befolyásától felszabadultak, produktive tudtak működni. Elsőrangu tanári tehetség volt: minta nélkül, de habozás nélkül is megtalálta a lényeges eszközt, a melyeknek segitségével rendkivüli sikerek érhetők el.
Ez az eszköz: az önálló gondolkozásnak a munkánál való kifejlesztése. Különösen hangzik és mégis oly nehéz a tanitványt szárnyra bocsátani, a mikor gondolatmenete más utra tér, mint a melyet a tanár feltételezett. Tudok róla, hogy egy kiváló tudós és köztiszteletben álló tanár hiába dolgozott, mert tanitványait öntudatlanul rákényszeritette, hogy csak arra az eredményre bukkanjanak, a melyet maga előre várt. Igy aztán több száz doktort avatott fel ugyan, alighanem azonban egy tanitványa sem multa felül, későbben, az átlagot. Liebig a maga rendszeréről önéletrajzában igy nyilatkozik:
„A laboratóriumban, melyet gyakorlott asszisztensek vezettek, csakis a kezdőket illetőleg volt tulajdonképeni oktatásról szó; a magam tanitványait mindössze annyiban befolyásoltam, hogy feladatokat tüztem ki nekik és ellenőriztem a megoldást: bennem, mint a kör sugarainak, mindannyiuknak egy közös középpontjuk volt. Különös utasitásokat nem adtam, reggelenként mindenkitől átvettem a jelentést, hogy előző napon mit dolgozott és mit akar csinálni: vagy hozzájárultam vagy megtettem ellenvetéseimet. Mindenki kénytelen volt a maga utját egyedül megtalálni. Az együttlét és állandó érintkezés folytán, mindegyik részt vett valamennyiük munkájában, kölcsönösen mindenki tanult a többitől. Télen kétszer hetenként áttekintő előadást tartottam a legfontosabb napi kérdésekről. Jórészt szemléltető képet adtam a magam és az ő munkáikról, összeköttetésben más kémikusok kisérleteivel. Kora reggeltől késő estig dolgoztunk; szórakozás és mulatság Giessenben ismeretlen fogalmak voltak. Csak a szolga panaszkodott ismételten, hogy este, amikor tisztogatnia kellett volna, tanitványaimat nem birta a laboratóriumból kizavarni. Giessenben való tartózkodásuk emléke, amint többször hallottam, tanitványaim legtöbbjénél a hasznosan alkalmazott idő kellemes tudatát ébresztette fel.“
Megismerkedünk egy második ténynyel is, mely Liebig eredményeire mértékadó: a munka közösségével. Abban az időben, midőn a rendszeres kémia, főleg Liebig munkálkodása folytán, gyors fejlődésnek indult, az ő érdeklődése és munkaköre e tudományág minden területét felölelte; tanitványai igy abba a megbecsülhetlen előnybe jutottak, hogy egyrészt mesterük munkatársainak érezték magukat, másrészt tudatában voltak annak, hogy nem végeznek hiába való munkát, hanem a tudomány rohamos fejlődéséből maguk is kiveszik a részüket. Ez által tanáruk egyéni lelkesedéseit teljesen átérezték; hiszen semmit sem lehet könnyebben fiatal emberekkel megosztani, mint becsületes hitet és semmi sem teszi őket boldogabbá, mint a közös munka. Liebig kutatói jelentősége tehát szükséges előfeltétele volt rendkivüli tanári sikereinek. Nincs kizárva, hogy egyéb jeles tulajdonságaival másodrangu tudós még eredeti kutatók kiképzésében is szép tanári sikerekre viszi; de csak egynéhányról, esetleg egyről lehet szó, aki az ő révén magasra emelkedik. Állandó iskola megteremtéséhez nagy horderejü alkotó-gondolatra van szükség.
Liebig tudományos munkásságát eleinte jórészt az oktatási rendszer megszervezése foglalja le; mindössze a szervetlen és szerves kémiára vonatkozó néhány érdekes vizsgálódáshoz tudott magának időt szakitani. Ha magunk elé képzeljük, hogy e munkálatait a régi őrszobában nyüzsgő tanitványai közt kellett végeznie, csodálkozunk tartalmasságukon és ötletességükön. A részletekre nincs helyünk kitérni, a robbanó vegyületek kiindulási pontjáról kell csak megemlékeznünk, miután életbevágó hatással volt reá. Liebig a durranó ezüstnek köszönheti nem csak a gimnáziumból való kicsapatását, nemcsak kémikusi pályafutását és giesseni tanszékét, hanem leghübb barátját is. Miután a durranó ezüst e szolgálatot Liebignek megtette, többé – egy rövid későbbi időköztől eltekintve – nem alkalmatlankodott nála.
Ugyanakkor, amikor Liebig Párisban a robbanó savakkal bajlódott, Wöhler Frigyes, a berlini ipariskola tanára, a ciánsavakkal kisérletezett s ugyanahhoz az összetételhez jutott, mint időközben Liebig és Gay-Lussac a robbanó savakra vonatkozólag. Kérdéses volt, vajjon kinek az analizise téves, miután, az egyenlő megoszlás ténye még ismeretlen lévén, kizártnak látszott, hogy két különböző anyagnak azonos összetétele legyen. Gay-Lussac mindjárt utalt arra a lehetőségre, hogy az atomoknak különböző elrendezéséről volna szó; Liebig viszont Wöhler tévedését tartja valószinübbnek, amit analizis utján próbál bebizonyitani és különben más ellentmondásokat is talál nála. Wöhler fölháborodva irja Berzeliusnak, hogy Liebig hatszázalékos tévedéssel vádolja, holott Liebig munkájának elhibázott volta minden különös ujabb vizsgálódás nélkül is nyilvánvaló. Szerencsére 1826-ban Wöhler szülővárosában, Frankfurtban, személyesen találkozhattak s hamar megbarátkoztak egymással, olyannyira, hogy az ütközőpontot közös fáradsággal kiküszöbölték, miután Liebig belátta tévedését. Ezt különben a nyilvánosság előtt is beismerte, első jelentékeny munkájában pedig, amelyet a robbanó vegyületekről irt, oxálsavas tartalmuk felől vallott hitéért is megvezekelt. Liebig gyors és szenvedélyes állásfoglalása kémiai kérdésekben még többször vezetett hasonló eredményre s Liebig mindig beismerte botlásait. A nitrogénszénsav salétromtartalmának kérdése is barátságosan intéződött el közöttük, sőt a két ellentétes vérmérsékletü tudós (Wöhler t. i. a klassikus tipushoz tartozott) olyan benső viszonyba került egymáshoz, amelyhez eredmények tekintetében csak a Geöthe és Schilleré hasonlitható. A kettejük levélváltása (amelyet Wöhler leánya és Hoffmann adott ki, fájdalom, Wöhler kivánságához képest csonkán), roppant értékes adatokat tartalmaz a kutatók biológiájához és a harmonikus tulajdonságokat kettejük között világosan megjelöli.
Röviddel halála előtt, 1871. évi Szilveszter estéjén, Liebig a következőket irja Wöhlernek: „Ha meghaltunk és rég porrá váltunk, ama kötelékek, melyek bennünket az életben egyesitettek, az emberek emlékezetében is örökké összefüznek; ritka példája leszünk annak, hogy két ember, a kik hiven, irigység és rosszakarat nélkül ugyanazon a téren küzdött és verekedett, mindig szoros barátságban maradt.“
Előbb elválasztó, később összekötő munkájuk az egyenlő megoszlásu vegyületekről Berzeliusnál azután az egyenlő megoszlás fogalmához vezetett, a mely éppen a szerves kémiában nagy fontosságuvá vált. Figyelemreméltó, hogy a két barát e nagyjelentőségü fogalom kiképzésének alkalmát nem használta fel, daczára annak, hogy legközelebb jártak hozzá. Valószinü, hogy ehhez a munkához még nagyon fiatalok voltak.
A leirt organikus kutatások, valamint a többiek is pontos analiziseket feltételeztek az akkori technikai alkalmatosságok fejletlen volta ellenére. Az elv ugyan már megállapitást nyert; Lavoisier az első tájékoztató lépéseket megtette a körül, hogy milyen szerepe van az oxigénnek az állati testben, t. i. a teljes elégés a képződött viz és széndioxid meghatározása mellett. De hogy miként kellene e meghatározásokat a legjobban csinálni, arra nézve nagyon eltérő nézetek uralkodtak és egy lelkiismeretes kutató, Chevreul, minden egyes zsirszövet analizisével heteket és hónapokat töltött el, mintha előre tudta volna, hogy száz és egynéhány éve mellett nem kell nagyon sietnie.
Liebig ezekre a problémákra Gay-Lussac-al való együttmüködése alatt bukkant rá először és valószinü, hogy az ő hatása bilincselte le Giessenben, midőn már a szerves anyagok tömege hirtelen felszaporodott és az analizis feladatainak gyors megoldása az egész kutatási ágnak életkérdése lett. Liebig különféle közléseiben meg lehet figyelni az egyes fokozatokat, melyeken át eljárási módja lassan megérett; amaz ugy a tudományban, mint az életben elfogadott tételt illetőleg, hogy a legegyszerübbre legkésőbb jövünk rá: Liebig kiáltó példát szolgáltatott. Készülékéről, a melyen időközben változtatást alig eszközölt, a következőket jegyzi meg: „E készüléken nincs semmi uj, csak egyszerüsége és tökéletes megbizhatósága“. Ez az eljárási mód lett később mégis az ütközőpont, melyből Berzelius és Liebig közt elkeseredett harcz pattant ki.
Liebig az általa megteremtett egyszerüsités jelentőségét abban látja, hogy uj anyagok megvizsgálásánál a szerves analizis reagensül szolgál az anyagok tisztaságának megállapitására és másokkal való azonositásukra. A reakcziónak megbizhatóságán kivül, lehetőleg kevés időt és munkát kell igényelnie: „Németországban, különösen Berlinben a sok bonyolult készülékkel csak analiziseket végeznek, nem pedig vizsgálatokat“.
Hasonló jelentőségüek Liebig munkálatai a gyökelméletről és a többértékü savakról, a melyek giesseni müködésének kezdetére esnek. Az organikus kémia utvesztőin egyrészt csak analitikus segédeszközökkel tudott eligazodni, másfelől még elméleti, azaz összefoglaló és rendet teremtő áttekintésre volt szüksége. Ha meggondoljuk, hogy ez a tudomány-ág azóta milyen nagyszabásu fejlődésnek indult és hogy az egyes anyagok megismerése nem rendszeresen és fokozatosan a legegyszerübb elemekből indult ki, hanem a véletlen esélyeitől és a kisérletező tudós önkényétől függött, be kell vallanunk, hogy egy eredményes rendszer éppen eleinte, a már ismert anyagok csekély számánál fogva, a legnagyobb nehézségekbe ütközött. Heves harczok indultak is meg akkoriban az uj javak mikénti rendezése és alkalmazása körül.
A tudományban is, mint az élet más vonatkozásaiban, ugy szokás ilyenkor eljárni, hogy régi jó példákat keresnek, a melyek szerint az uj feladatok megoldhatók volnának. A sablónos mintákban való csalódás után ismerik csak fel a specziális rendszerbeli elveket, a melyekre különben a részletkérdések teljesebb megértése után jóval könnyebb ráakadni. Az autonóm rendszer már felépülhet, később javitások és pótlások is eszközölhetők rajta, de alapjában mégis megáll.
A szervezetlen kémiának már volt egy igen hatékony szisztémája: az elektrokémiai dualizmus, a mely ugyan a sók sajátos tulajdonságaira támaszkodik, de a többi anyagokra is megfelelően alkalmazható volt, lévén a sók a legfontosabb és legnagyobb csoport. Ennélfogva a dualizmus eszméje a szerves kémiában is megváltó ötletnek látszott és Liebig gyökelmélete segédeszköznek pompásan beillett.
Liebig Gay-Lussac révén került a gyök fogalmához (olyan atomcsoport, a mely egyes elemeknek bizonyos vegyületekben való funkczióit végzi), miután kiváló tanára a cziánról irt szép tanulmányában egy tipikus gyökre mutatott rá. Hasonló alapgondolatra jutott Wöhlerrel való egyik közös buvárkodásában, a melylyel különös jelentősége folytán bővebben is foglalkozunk.
Már első leveleikben tárgyalják az együttes munkálkodás szükséges voltát; sok propozicziót azonban egyiküknek vagy másikuknak vissza kellett utasitania, ugy hogy csak kisebb tudományos feladatokat intéztek el közösen. Végre 1832. május 16-án irja Wöhler Kasselből, a hova időközben átköltözött: „Komolyabb munka után vágyom; ne csináljunk talán rendet a keserü mandulaolaj kérdésének zürzavarában?“
Liebig hozzájárult a javaslathoz és Berzeliusnak ezidejüleg igy ir: „Wöhlerrel kezdek összeveszni; ugylátszik, a sors nem engedi, hogy olyan valamit tegyünk, amit a másik már nem csinált volna meg, vagy legalább ne készülne reá: igy minden eredetiségnek vége van! Legutóbb például a keserümandulaolajjal való kisérletezésre hiv fel s én, mielőtt még levelét megkaptam volna, összes gyógyszerész-ismerőseimet felkértem, szerezzenek nekem keserümandulaolajat, mert foglalkozni akarok vele.“ E közös munka, bár nagyon szomoru körülmények közt, kezdetét is vette. Wöhler tudniillik még 1832 május 30-án azt irja: „Örülök, hogy a kérdés tetszik neked; lássunk mielőbb hozzá!“ – mikor váratlanul elvesztette szeretett, fiatal nejét. Liebig junius 15-én irja hozzá: „Szegény, drága barátom, ki hitte volna ezt a rettenetes szerencsétlenséget a boldog órák között; szegény barátom, milyen üres volna itt minden vigasztalás. Nem tudom Néked kifejezni, milyen fájdalmas érzés fogott el, amikor ezt a hiradást megkaptam; ugy hatott rám, mintha velem történt volna meg. Ha elgondolom, mennyire örültetek a költözködésnek, hogy szerettétek egymást és mennyire ragaszkodtatok egymáshoz – és most vége, gyászos vége minden reménységnek és kivánságnak! Milyen fiatal volt, milyen jó és kedves, mennyire pótolhatatlan a szülők és a Te számodra. Jőjj hozzánk, kedves Wöhler; ha nem is tudunk vigaszt nyujtani, talán segitségedre lehetünk gyászod enyhitésében; Kasselben csak saját egészségedet teszed tönkre. Majd dolgozni fogunk együtt valamin; Párisból amygdalint hozattam és mindjárt rendeltem 25 font keserü mandulát. Nem szabad utazgatnod; dolgoznod kell, de nem Kasselben. Érzem, mennyire ellenszenves lehet most minden munka néked és mégis jobb, mintha egészen odaadnád magad a fájdalomnak. Nem is mertem eddig a hirt feleségemmel közölni, csak lassan-lassan fogom megmondani, mert tudom, mennyire le fogja sujtani őt. Jőjj hozzánk, a hét végére várlak.“
A szivélyes meghivás eredménynyel járt; együtt folytatták le a mandulaolajjal való vizsgálódásaikat. Augusztus 30-án irja Wöhler: „Megint itthon vagyok szomoru elhagyatottságban és nem tudom nektek megköszönni azt a sok szeretetet, ameylyel magatokhoz vettetek és magatoknál tartottatok. Boldog voltam, hogy együtt dolgozhattunk; a keserümandulaolajra vonatkozó értekezést mellékelem.“
Ez a munkálat rendkivüli feltünést keltett, amelynek okát abban kell keresnünk, hogy egy csomó olyan vegyületet irtak le, amelyek egymásból keletkeztek és szorosan egymáshoz tartoznak s még sem sorozhatók be az oxidok vagy sók ismert tipusai közé. Azt hitték tehát, hogy meg van az alapja, legalább is egyik alapja annak, hogy a szerves kémia temérdek anyaga áttekinthető rendszerbe foglaltassék. Berzelius is épp ezért ir róla Évi jelentésében olyan szokatlan áradozással s egy uj vegytan hajnalhasadását üdvözli benne.
A legfeltünőbb eredményt abban látták, hogy amorf szénből, hidrogénből és oxigénből egy igen bonyolult vegyületet, a benzoylt állitották elő, amely e genetikusan összefüggő anyagok közös alkotórésze gyanánt jelentkezett s igy ez anyagok a benzoylből épp ugy levezethetők, mint egyik elemnek vegyületei. A gyökelmélet evvel hatalmas oszlopra támaszkodhatott és Liebig elméletének sulyát kellően értékesitette is, amig a strukturális elmélet fel nem váltotta az övének egyeduralmát, amely azonban, megtörve bár, még ma is érvényesül.
Liebig egy másik alapvető tevékenysége: a többértékü savak tana és a savaknak, mint hidrogénvegyületeknek általánosabb alkalmazása. Ez utóbbi nézet Davytől ered, aki a klórról irt munkájában utal rá, de Lavoisier elmélete (az oxigén döntő szerepe a savak körül) akkoriban minden mást elnyomott, miután Berzelius is az övét vette fel a maga elektrokémikus rendszerébe. Graham másfelől a különböző kénsavak vonatkozásait világitotta meg, amennyiben a kénpentoxidnak egy, két vagy három atóm vizzel való vegyületeinek tekintette őket. Liebig ezt a két feltevést egyesitette: a savakat hidrogénvegyületeknek fogta fel, amelyekbe fém helyettesithető be. Aszerint, hogy a kérdéses savnak egy vagy több helyettesithető hidrogénatómja van: egy vagy többértékü. Ez a tétel ma is áll s mindössze egy lényeges kiegészülés járult hozzá: a savak molekuláris mennyiségének meghatározása. Igy azokat a formulákat, amelyekre a hidrogénatómok száma vonatkoztatandó, egyértelmüleg lehet felállitani. Liebignek csak a savanyu és kettős sók kriteriuma állt rendelkezésére, amelyekben a hidrogénatómokat részben vagy egészben különböző fémek helyettesitik s igy egyértékü savaknál nem fordulhatnak elő. A két kritérium nem felel meg, miután az egyértékü savak is alkothatnak savanyu sókat s ezen a hiányosságon, legalább némileg, csak a molekuláris kapcsolatokkal lehet segiteni.
Liebig idevonatkozó eszméit – ami nála szokatlan – habozva és lassan képezte ki teljesen és 1837-ben vázlatszerüleg nyilvánosságra hozta; a kimeritő feldolgozás a következő évben került közkézre. Feltünő nála, aki máskor oly pazarul bánik az elméleti általánositásokkal, hogy ez a könyv három fejezetre oszlik: Tények, Elmélet, Feltevések; az utolsó fejezet a savaknak fentebb emlitett, ma már általánosan elfogadott hidrogén-elméletét tárgyalja.
Liebig szokatlan tartózkodása többször felötlik és a könyv végén hangsulyozva is van: „Emlitettem, hogy e nézetem néhány szerves sav vegyületeinek megvizsgálására csábitott; eredményeim az első fejezetben találhatók… Joggal kérdezhetné valaki: helyes volna ez a feltevés, azért, mert esetleg felfedezésekhez vezet? Nehéz a válasz: az uj elmélet mérlegelésénél és alkalmazásánál nem szabad, hogy e nézetek megvesztegethessenek bárkit is. Minden nézetnek az a sajátsága, hogy birálatot, kisérletezéseket, munkavágyat ébreszt. Igy áll a dolog az én elméletemmel is, amely kémiai vegyületeket határozott vonatkozásokba akar hozni egymással. Nem bizonyos, hogy ez a feltevés a valóságnak megfelel, csak annyi kétségtelen, hogy a jelenlegi szempontok nagyon hézagosak és a régi módokon már nem egészithetők ki. Ez uj elmélet uj utakkal próbálkozik; ki tudja, czélhoz fog-e érni? Arról azonban meg vagyok győződve, hogy ezen az uton mindenki fontos és nagyszabásu felfedezésekhez juthat; elméletem a kémiai vegyületeket harmónikus egészszé egyesiti; aether és ammoniak, terpentinolaj és kénhidrogén egy és ugyanazon táborba tartoznak. A sötétség után virradást érünk!“
Óvatos felépitését annak tulajdonithatjuk, hogy feltevései a Berzeliuséval ellenkeznek. Mialatt ezen a munkán dolgozott, kisebb nézeteltéresek zavarták meg a kiváló mesterrel való jó viszonyát s mindenféle pletyka révén lassankint végleges szakitáshoz vezettek. Liebignek mindenesetre becsületére válik, hogy a mestert kimélendő, annyira mérsékelte szokott szenvedélyességét, hogy rendszert alapitó gondolatait nem hangsulyozta értékük szerint, hanem puszta feltevések szerény köntösébe bujtatta őket.
Hogy milyen nehezére esett Liebignek a hidrogénsavakról való nézetét átgyurnia, egy Berzeliushoz intézett leveléből is láthatjuk, amely 1836. évi február 23-áról (tehát mindössze egy évvel Dumassal való közös munkálata és uj elmélete publikálása előtt) van keltezve. Lőwig nézeteit birálgatja benne, aki a spiräaolajat hidrogénsavnak mondotta, mert hidrogén kifejlődése mellett kálium oldódik benne és kálisó képződik ki. „A szekfüsav és baldriansav is ugyanigy viselkedik káliummal szemben. Ha tiszta szekfüsavban káliumot hevitünk, hidrogéngáz bőséges kiáradása kapcsán kristályos szekfüsavas kálium jön létre, ami különben igen természetes jelenség, mert a sav hidrátot tartalmaz, ami azután kiválasztható belőle. Eczetsav- és hangyasavhidrát ugyanigy viselkedik és ha a következtetést végletekig viszszük, az összes ilynemü savakat bátran hidrogénsavnak tekinthetjük.“
E szavaknál a következetes megfigyelés lebilincselő erejét érezzük. Liebig az elfogadott szempontokból indult ki és egész nyugodtan fejti ki őket alapitójuk Berzelius ellenében. De talán öntudatlanul is felmerült benne a gondolat: hátha mégis ugy volna? Nem lehetne tényleg az összes savakat hidrogénsavaknak tekinteni? Ha hozzávesszük még, hogy a következő évben, 1837-ben utazott először Angliába s ismerkedett meg személyesen Grahammal, a kinek foszforsavas munkálatai jelentékeny segitségeül szolgáltak, akkor látjuk külön-külön azokat az összetevőket, a melyek Liebig alapvető elméletét eredményezik.
Tisztán látjuk végre Liebig valódi hivatását a majdnem kész elméletek pompás egésszé foglalásában. Egyes anyagok vagy reakcziók felfedezései közt alig van igazi eredményt jelentő, a mi pedig Wöhlernél például gyakran előfordul. Viszont Liebig meglepő képlet-memóriája révén messzefekvő dolgokat tudott összefogni és a következéseket messze előrelátta, ahogy a szerves savaknak és később a kémiának a fiziológiára való alkalmazásánál látjuk.
A keserümandula-olaj tanulmányozásához, – a melyet Wöhler közreműködésével az amygdalinnak mandulaolajjá és czukorá való átváltozásának megfigyelésével egészitett ki – a hugysavak bomlási termékeinek nagyszabásu munkálatai csatlakoztak. Evvel is jelentékeny feltünést keltett, de ebből a feltünésből több rész jutott a sok uj anyag és reakczió felett való csodálkozásnak, mint a tudomány általános fejlesztése örömének. A kisérletezések 1837-ben kezdődtek a fentebb emlitett munka befejezése után; Wöhler junius 20-án a következőket irja: „Vegyük elő a régi jó hugysavakat, s tegyük közös vizsgálat tárgyává. Tegnap láttam csak hozzá és máris olyan eredményekhez jutottam, amelyek talán a czélhoz vezető utat mutatják.“ Leirja az allantoin előállitását, a melyet Liebig egy régebbi saját kisérletéből már ismert. Liebig a maga részéről szivesen belement a közös munkásságba, három éven át sűrün leveleztek is egymással s e levelek a rendkivüli nehézségek egész tengerét tárják fel az olvasó előtt. Még a munkálatok nyilvánosságrahozatala után is mindenfajta kisérletezésekbe bocsájtkoztak, hogy a régebbi eredményeket lehetőleg kibővitsék vagy véglegesen igazolják.
A sok fáradozás ellenére sem volt azonban ennek a munkálatnak mélyebb hatása a tudomány fejlődésére. Sokkal később sikerült csak a szóbanforgó anyagok rendszeres összefüggéseit és a hugysav mibenlétét megállapitani s ezek a megállapitások már a szerves kémia fejlődési történetének külön fejezetébe tartoznak.
Miután a negyvenes évek Liebig munkájában és érdeklődéseiben lényegbevágó átalakulást jelentenek, nem lesz felesleges, ha eddigi fejlődésére innen visszatekintünk. Fiatalon és könnyü sikerrel kezdte: Saját laboratóriuma és a tanitványok serege már biztos utra kanyaritották. Alig 23 éves korában megnősült és neje egész életében, amennyire tudjuk, csak javára volt; legalább is nincs semmi bizonyiték az ellenkezőre. Az asszony megkimélte őt a kicsinyes napi gondoktól s ezen kivül nem igen avatkozott bele semmibe. Az első tulságos erőfeszitéseket és kezdetleges laboratóriumának egészségrontó hatását hamarosan legyőzte, egy évtized mulva kezd csak betegeskedni. Wöhlernek irja 1832. május 1-én Darmstadtból: „Sajnos, egészségemmel az egész szünidő alatt olyan rossz lábon állottam, hogy nem tudok örülni a hazatérésnek; kerülnöm kell a társaságot, hogy el ne rontsam a gyomromat, mert a legcsekélyebb könnyelmüséget is napokig megsinylem. Kedélyemről nem is akarok irni, egészen életunttá lettem és el tudom képzelni, hogy agyonlövetés vagy lenyakazás néha enyhitő szer lehet… Szinte hallom, a mint azt mondod magadban: mire jó ez a sok fecsegés; látom ajkad fölött azt a bizonyos ránczot, amely szivedet meghazudtolja ugyan, de engem a kétségbeesésbe kerget. Kedves jó barátom, már jobban is vagyok; ha ez lett volna az egyetlen oka ostobaságaim lefirkálásának, már nem fogsz haragudni értük reám.“
Világosan jelentkeznek nála a kezdődő neuraszténia tünetei: rossz emésztés és szuggestiós hajlam. Wöhler erre való tekintettel válaszolja: „Kedves barátom, megint beteg vagy, a kémikus sajátos baja bánt, hysteria chemicorum, a mely a tulzott szellemi erőfeszitésből ered. Minden kémikus evvel küzködik. Berzelius is érdeklődött irántad: Hogy érzi magát Liebig? Utolsó levele szerint idegei meggyöngültek; nagyon gyors tempóban dolgozik; nyáron majd utaznia kell!“
Az a levél, a melyre Berzelius hivatkozik, a következő részt tartalmazza: „Állandóan beteg vagyok és attól félek, hogy életem fonala már nem fog hosszura nyulni; akármit dolgozom, még rosszabbul leszek tőle, minden kis erőfeszités annyira felizgat, mintha lázas volnék.“
Nemsokára meghalt Wöhler első felesége és az özvegy tudós egy pár hónapra Giessenbe költözött, hogy Liebiggel együtt dolgozhasson. Feltételezzük, hogy barátja iránt való gondoskodása Liebiget egy kissé felrázta rossz hangulatából. Októberben azonban Berlinből, a hol látogatóban volt, már megint igy ir: „Az utazás meglehetősen kimeritett és türhetetlen hypochondriám csak erősbödött; igazán vigasztalan dolog, ha a fantázia a legkisebb és legjelentéktelenebb bajt is annyira kiszinezi, hogy minden élvezettől megfoszt és minden kellemes perczet elront. Meg akarok szabadulni ettől az elviselhetetlen szenvedéstől, még ha egész télen át semmit sem fogok is dolgozhatni.“
Berzeliusnak irja valamivel később: „Csak kegyetlen bajom engedne egy pár kellemes pillanatot! Ha nem volnék nős és nem volna három gyermekem, a legszivesebben megmérgezném magam! Láthatja, milyen kétségbeejtő lehet a helyzetem. Nem tudok aludni!“
Két évvel később, a Mitscherlichchel való erőszakos összetüzése után, a következőket irja: „Egészségemmel türhetően vagyok; a beteges izgalom, a melyet legutolsó munkámnak köszönhetek, végre megszünt, csak a laboratóriumtól borzadok.“ 1839 januárjában pedig: „Őszintén szólva, undorodom a vegytantól; okvetlen el kell utaznom valahova.“ Augusztusban igy ir: „Okvetlenül számitok arra, hogy nőddel együtt hozzám jössz; legalább élvezni fogom az életemet. Tényleg, kevés örömöm van most benne; nem is érdemes élni – addig robotolunk, a mig meg nem betegszünk s ha öszeszedjük magunkat, dolgozunk ujra és igy tovább.“ Végre 1841-ben felkéri Wöhlert, hogy működjön közre kémiai szótárának szerkesztésében és hozzáteszi: „A műhelyi munka öröme nem tart sokáig; eleget laboráltunk s én a magam részéről rettenetesen belefáradtam. A részletkérdések nem érdekelnek, csak az alkalmazási módok; velük akarok ezentul foglalkozni.“
E későbbi munkálatokat – messzeágazó egységesitő eszmék a kémiának a fiziológiára való alkalmazásáról – az az irodalmi tevékenység készitette elő, a melynek Liebig mind teljesebben odaadta magát. Mindenekelőtt fórumot kellett biztositania, hogy ujitó gondolatait Németországban érvényesithesse; 1831-ben tehát belépett a Geiger kiadásában megjelenő Magazin für Pharmazie szerkesztőségébe, a mely külön kritikai rovatot bocsátott rendelkezésére és Liebig érdekes anyagról bőségesen gondoskodott is. A folyóirat czime töbször változott (konkurrens lapok miatt) végre az Annalen der Chemie und Pharmazie czimet vette fel, miután már régen a vegytani elem volt tultengő benne.
Az évkönyvek Liebig közreműködésétől kezdve az ő egyéniségének bélyegét viselik. Liebig izgékony szellem volt: a magánérintkezésben szeretetreméltóságával elragadott mindenkit, de a tollforgatásnál nem ismert tréfát. A leggorombább kitételektől sem félt s miután rövidesen első ember lett a lapnál, minden irása nyomdafesték alá is került – Wöhler békitő kisérletei rendszerint későn jöttek.
Liebig kritikái sokszor igazoltak, de sokszor igazságtalanok is voltak; nehéz megállapitani, vajjon többet használtak-e, mint a mennyit ártottak az ügynek. Nem tudunk róla, hogy Liebig ellenfelei az ő kritikáinak hatása alatt megtértek volna; a haszon tehát nagyon is kétséges. Viszont egyrészt bizonyos, másrészt valószinü, hogy szellemi mozgalmakat tudott felkelteni és egyes könnyelmü szerzőket a kérlelhetetlen kritika veszedelme révén nagyobb óvatossághoz szoktatott. Mégis kételkednem kell a pozitiv eredmény jelentőségében. Rossz munka nem lehet hosszuéletü, meglehetősen felesleges tehát az óvaintés és ócsárlás. Ahol pedig a zsenge erők megvédéséről van szó, ott a szakszerü birálat mindig több eredménynyel jár, mint a keserü kifakadás. Nem tartom tehát, sokakkal ellentétben, Liebig ezirányu tevékenységét különösen értékesnek. Bizonyos, hogy a tudomány őszinte szeretete irányitotta, de Wöhlernek van igaza, a mikor munkásságának czélszerü és hasznos voltát kétségbe vonja. A Mitscherlichchel való harcz alkalmával irja: „Gondold, hogy 1890-ben élsz, tehát már pártatlan szemlélő lehetsz és képzeld el, hogy M. a támadásokra szépen hallgatott és dolgozott volna eredményesen tovább: mi volna a véleményed M.-ről és magadról, ha az 1834-iki ujságokat és az akkori csete-patékat olvasnád? Mi volt az eredmény? Semmi, éppenséggel semmi; M.-t egy kicsit felboszantottad, a közönségnek szórakozást nyujtottál, a magad életét pedig elkeserited és az egészségednek nyakára hágsz.“
Liebig persze nem sokat adott ezekre a józan figyelmeztetésekre, sőt irodalmi csatái idővel csak szaporodtak. A növényi és állattani fiziológia terén való ujitó tevékenységével sok gyakorlati és elméleti tudóssal keverődött ellentétbe és bár alárendeltebb érvek tekintetében sokszor vértezetlen maradt, a hadizsákmányt mindig ujra és ujra ki kellett kaparnia a föld alól, a mi, ugy látszik, nem is esett nehezére.
Két kritikájának különös jelentősége van, mert nem egyes müvekkel, hanem egész államokkal foglalkozik. A kémiának Ausztriában, valamint Poroszországban való állapotáról szól ez a két tanulmány, a mely 1838 és 1840-ben került nyilvánosságra. Egy-egy uj kisérletről van szó, hogy egész államok gazdasági viszonyai a meglevő hiányokra és azok megjavitási eszközeire való hivatkozással – közvetlenül irányithatók legyenek.
Az első tanulmány azzal a tétellel foglalkozik, hogy mig a kémiával vonatkozásban álló gazdasági területek, például a bányászat és a vasipar, Ausztriában szépen virágzanak, addig a kémiától független iparágak egészen fejletlenek. Liebig az alapokok keresése közben arra az eredményre jut, hogy az illető kémia-tanárok nem felelnek meg igazi hivatásuknak. Különösen Meisner bécsi politechnikai tanárt okozza, a ki növendékeit megfosztja a vegytan irodalmának megértő-képességétől, mert olyan sajátságos kifejezései és nézetei vannak, a melyekkel egészen magára marad. „Ma már senki sem tanul kémiát, mert se vagyont, se tisztességet nem lehet vele szerezni, s igy a kémiai tudomány a gyengék és gyámoltalanok menedékhelyévé vált.“ Liebig tehát azt követeli, hogy alaposan képzett tanárokat hivjanak meg a vegytani székre, akkor a kémiai iparágak is kifejlődnek, ahogy a Glasgow-ban egy évszázad óta működő, kiváló tanári gárda a környékbeli ipar kivirágzásához is nagyban hozzájárult.
A második tanulmány kifejti, hogy bár Poroszországban, főleg Berlinben kitünő kémikusok vannak, de tanitási tevékenységüket az állam fukarsága megneheziti s igy nem tudnak igazán értékes eredményekre hivatkozni. A másik lényeges akadályt a „klasszikus nevelés“ babonás tiszteletében látja: „Különös, hogy egy valóban felvilágosodott nemzet a műveltség fogalmát a klasszikus nyelvekkel, történelemmel és irodalommal kimeriti… A gimnáziumnak az ipariskola ellen való küzdelme a szappanfőző tiltakozása a gázfény ellen, a vendéglősé a gyorsposta és a szekeresé a csatornával és vasuttal szemben… Tagadhatatlan, hogy a humanizmus tultengése a természet- és orvostudományok térhóditását megakadályozza, még pedig olyan elvek következtében, a melyeket egy félszázad mulva szégyenkezve és szánakozva fognak lemosolyogni.“ Liebig az időszámitásban egy kicsit optimista volt, mert az ötven esztendő 1890-ben letelt és a megjövendölt átalakulás még nem következett be. Igaz, hogy a főiskoláink háztartásában a legnagyobb tételekkel a természet- és orvostudományi intézetek és tanári testületek szerepelnek, de a nemzet belső meggyőződése még a régi téves hittel azonos.
E két czikknek jelentékeny hatása volt, de a két illetékes helyen egymással éppen ellenkező irányban. Az osztrák kormány a kéretlen és kellemetlen tanácsot szivesen vette és nagy áldozatok árán előbb Liebiget akarta Bécsbe meghivni, miután pedig ez a kisérlet nem sikerült, legalább Giessenben kiképzett kémikusokkal töltötte be a vezető állások javarészét. A mig azonban Ausztriában Liebig a körülményekhez mérten czélt ért, Poroszországban fellépését illetéktelen beavatkozásnak tekintették és nemcsak hogy tanitványokat nem biztositottak neki, hanem a porosz alattvalókat eltiltották attól, hogy Giessenben tanuljanak. Mitscherlich még jóval később is terjedelmes beadványokat intézett a felsőbb hatóságokhoz, a melyekben a vegytani oktatás szükségszerü csődjével fenyegetőzik, ha Rose önálló laboratóriumot kap és a berlini egyetem tényleg csak akkor jutott Hofmann révén hozzá, a mikor szerte Németországban mindenhol már nagy laboratóriumok működtek.
A fárasztó szerkesztői munkásságon kivül később egyéb irodalmi feladatokat is vállalt, nyilvánvalólag, hogy az egyetemtől anyagilag függetlenithesse magát; hozzálátott az organikus vegytan és egy kémiai szótár megirásához. Szokott temperamentumos módján irja 1839-ben: „Ez az átkozott könyvirás egészen kétségbeejt; soha többé nem fogok ilyesmit vállalni, még ha gyémánthegyeket igérnek is érte!“ 1840. pedig: „Csak panaszkodni tudok, keseregni feldult életemen, a melyet a papir fal fel. Az organikus vegytan első kötete kész, de előszót és bevezetést kellett hozzá irnom, a mi sok időmbe került. Mást nem tudok veled közölni.“
Ez a munkásság is jelentékenyen hozzájárult Liebig gyakorlati irányváltoztatásához; liverpooli 1837-ben való utazása is sokat lenditett rajta: jelen volt a British Association ülésein és az organikus kémia előadójává választották. Felkeresett egy csomó ipartelepet s itt ismerte meg tulajdonképpen a kémiai iparágak óriási jelentőségét és a tudomány eddigi közönyének hátrányait.
A növények fejlődésének kémiai feltételeiről vallott gondolatait kialakulásukban Wöhlerrel és Berzeliussal váltott leveleiből követhetjük nyomon; ezek az eszmék 1840. elején hirtelen megértek és már irásba is foglalódtak, sőt valószinünek tartjuk, hogy a papiron öltöttek testet. Berzeliussal megelőzőleg több éven át levelezett a szerves vegyületek rendszeréről s közben sok apró szőrszálhasogatással és veszekedéssel pazarolták el idejüket. Liebig 1840. április 26-án többek közt a következőket irja néki:
„Előre bevallom, hogy rettenetesen utálom és huzódom a mai kémiai tudományos hercze-hurczáktól; az egész tan fejetetejére van állitva a behelyettesitési elmélet körül való verekedés miatt. A mit cselekedtünk és dolgoztunk, csak arra jó, hogy aranypapirba burkoljanak. Nem is hinnéd, milyen szerény, rideg és józan lettem, mióta Persoz könyvét, Dumas és mások fecsegéseit olvastam; egészen meggyógyultam tőlük, szinte hánytatószernek illettek be s ha rajtam áll, a lapban nem lesz többé róluk szó. Komolyan kérdőre vontam magamat, vajjon mire kellett ez a sok piszkálódás: sem az orvostudomány, sem a fiziológia, sem az ipar nem fejlődött tőle; az a kisérleti anyag, ami rendelkezésünkre áll, sokkal ujabb és gyengébb, semhogy egy hónapnál hosszabb életü törvényeket alapithatnának rájuk. Helyénvaló volna talán, hogv az organikus természet helyett az átalakulásokat tanulmányozzuk és klór utján való behelyettesítéseket keressünk? Ez a szerencsétlen klór-őrjöngés az oka ennek a sok nyomoruságos és haszontalan vizsgálódásnak! Nem is mondhatom, milyen beteggé és fáradttá tesz már a puszta olvasás is s mindebben te vagy hibás, ne vedd rossz néven, mert ha nem ellenzékeskedtél volna, akkor senki sem törődne az egész dologgal; igy azonban már jelentősége van az ügynek s ez a te hibád; belső igazság nem volt benne, össze kellett volna az egész gyámoltalan épületnek magától esnie… Négy hónapja egész mással foglalkozom: az organikus kémia ama törvényeivel, amelyek a mezőgazdaságra és fiziológiára vonatkoznak s érdekes eredményekhez jutottam. A szalma, széna és a magok analizise által megállapitottam, hogy egyenlő terjedelmü mező, erdő vagy szántóföld egyenlő mennyiségü amorf szenet termel; egy hektár gabonaföld annyit, mint egy hektár répaföld. A fü, a fa, vagy a termés, amit kapunk: 2500 méteres térségnél, közel 1000 font szénanyagot tartalmaz. Ez az eredmény nagyon meglepett. A mező és erdő nem kap trágyát, évenkint megfosztjuk fában és szénában egy csomó szénanyagtól, anélkül, hogy pótolnók és a szén még is gyarapodik a humusban; nyilvánvaló, hogy a szénkészlet a légkör közremüködésével halmozódik fel. Nagyon egyszerü módon jöttem rá, hogy a növények minden szén-tartalma a légkör szénsavaiból ered… A szénanyagokat tehát a levegő szüli, de a közelebbi forrást soká kerestem. Miután azonban a jávorfa, a szőlő, a nyirfa és minden más növény váladékában ammóniákot találtam, nem kételkedhettem eredetében: az esőnek kell ammóniákot tartalmaznia, amit különben vizsgálódásaim egyértelmüleg igazoltak… Figyelemmel voltam a növények alkalikus elemeire, illetve az alkalikus termőföldre és abban a biztos feltevésben, hogy nélkülözhetetlen alkotórészről van szó, a talaj szerint való mennyiségi különbségeiket vettem közelebbi revizió alá… Igy akadtam rá a trágya igazi hatásképességére: ammóniák, kovasavas kálium, foszforsavas kalcium és magnézia tartalmánál fogva és az egyes anyagok mennyiségi megoszlása szerint müködik.“ Hozzáteszi még Liebig, hogy minderről részletesebben két hónap mulva megjelenő könyvében fog irni.
Ez a könyv nem tetszett Berzeliusnak, még kevésbé az a neki ajánlott munka, a mely hasonló szempontokat alkalmaz az állati fiziológiára is. Nézeteltérésükről, a mely Liebig tudományos pálfordulásával kancsolatos, Berzelius a következő érdekes sorokat irja: „Amig a tudomány határainak kibővitésén fáradoztál, őszinte csodálattal adóztam érte; felfedezéseid fontossága és bősége a tudomány vezérei közé emelt. Költői és eleven szellemi energiád uj és meglepő utakat tártak fel előtted; természetes hajlandóságaid szabadon érvényesültek. Az angol társaság felszólitása, hogy az organikus vegytan állásáról tarts beszámolót és a Geiger-féle folyóirat kiadása a hivatásos irodalomhoz terelt át. Ezirányu hajlamaid az előadás nagy könnyedségével párosulva az elméletek beláthatatlan végleteibe sodortak, ahol éppen a költői lélek a legveszedelmesebb kalauz. Ragyogó álmokat szőttél, a melyeket komoly meggyőződéssel adtál át a nagy nyilvánosságnak. A kémiában való gazdag gyakorlati ismereteid olyan szomszédos mezőkre csábitottak, a melyeken anatómiai és fiziológiai tudásod fogyatékossága miatt nem tudsz helyt állni; irásaid félreérthetetlenül emellett tanuskodnak. Európai és amerikai kezdők és amatőrök dicsőitenek, de a hivatottak előtt napról-napra veszitettél tekintélyedből, a hogy csalóka ábrándokért elhagytad a tiszta igazságokat és nem törődtél a veszélyes következményekkel.“
A szigoru birálatot Berzelius a helyes irány megjelölésével fejezi be:
„Véleményem a tapasztalati tudományok terén való elméleti tevékenységről a következő: Annak, aki valamely elméletet akar felállitani, minden vonatkozó tényt elfogulatlanul meg kell vizsgálnia, kedvező és ellentmondó jelentőségüket nyiltan ki kell emelnie. Nem szabad meggyőződésről beszélni, hanem mindig csak valószinüségről, különben akaratlanul is tévutra vezethet sokakat. Newton alapelvét kell minden elméleti tudósnak követnie, aki ma is az első, bár utána a legtermékenyebb évszázad következett, a mely a természettudományokat előbbre vitte, mint az előtte lévő évezredek összevéve. Csak az ő módja szerint lehet az utókor tiszteletét is megőrizni. Szememre fogod vetni, hogy ezt az elvet magam sem követtem mindig; fájdalom, igazad van. A nitrogén és klór összetett voltának kimutatása, a mire fiatal koromban törekedtem, nem igy sikerült volna, ha Newton elvét kellően értékelem. Meggyőződésemnek akkoriban volt némi valószinüsége; csakhamar azonban be kellett látnom, hogy tévedek. Okosabb lettem, miután tévedéseimért megbünhődtem és kigyógyultam belőlük.“
Szinte tragikus ezek után, hogy Berzelius maga is az irodalomnak esett neki, mikor már kisérletezni nem tudott és végső energiáival próbálta a szerves kémiára elektrokémikai feltevéseit ráerőszakolni, a nélkül, hogy az elfogulatlan mértékelés elve eszébe jutott volna. Azóta hatvan év mult el; a történelmi kritika érvényhez jutott s leszögezte, hogy Liebig költői képzelő ereje mégis életrevaló gondolatokat hozott világra, a melyek nemcsak a tudományos vitákat, hanem a gyakorlati alkalmazás kiméletlen próbáit is kiállják.
E levéltöredékek különben szemléltetően bemutatják a két tipusnak (a romantikus Liebignek és a klasszikus Berzeliusnak) ellentétes vonásait, s ennyiben magasan kiemelkednek az aktuális eset fölé.
Liebig könyvének rendkivüli sikere volt. Évről-évre ujabb kiadásban jelent meg és a fiziológiának olyan szigoru birája is, mint Müller, a legteljesebb elismeréssel adózott Liebig világosságot árasztó tevékenységének. A fiziológia csakhamar bekövetkezett hatalmas fellendülése lényeges részben Liebignek köszönhető, a kit a botanikusok, elméleti mezőgazdák és a többi „szakemberek“ amatőrnek és jövevénynek csufoltak.
Ugyanabban az évben, a mikor a Mezőgazdasági Kémia megjelent (1840.), Liebig meghivást kapott a bécsi egyetem természettudományi karának reorganizálására. A nyár folyamán Bécsben is volt s megjelenésével ott is igen kedvező benyomásokat keltett. Hosszu habozás után elutasitotta a meghivást, miután Giessenben minden igényét (fizetés és laboratórium tekintetében) teljesitették.
Liebig a növények fiziológiáján kivül az állatokéra is alkalmazni akarta elveit és hozzá is látott a fiziológiára és pathológiára alkalmazott organikus vegytan megirásához, a melyet Berzeliusnak ajánlott, Wöhler irja Liebignek: „Nagyszerü feladatot választottál, olyat, a melyre sem egy ember erői, sem az emberi élet terjedelme nem elegendő. Tied marad a dicsőség, hogy ezen a téren korszakot teremtettél.“ Wöhler szava döntött és Liebig igy válaszol: „Leveledtől valósággal felüdültem. Ha meggondolod, milyen óriási befolyásod van munkámra és gondolkozásomra öntudatlanul is, olyannyira, hogy egy kérdőjeledet is sokáig fontolóra veszem és ha meggondolod, hogy te vagy az egyetlen, a kihez tanácsért fordulok, ugy elképzelheted, milyen boldoggá tett, hogy nem találtál visszamenőleg semmiféle tapasztalati tényt, a mely végkövetkeztetésemmel direkt ellenkeznék.“ Miközben a szótárral mindenféle kellemetlensége volt, a melyeket valószinüleg saját idegességének és kiméletlen szigorának köszönhetett s a melyeket Wöhlernek kellett rendbehoznia, állandóan főeszméjével foglalkozik, olyan odaadással, hogy maga irja: „A fiziológiám egészen megőrjit.“ Ezt az állitást szószerint lehet venni, mert egy semmiségért ugy nekitámad Wöhlernek, hogy a legkomolyabb figyelmeztetésekkel kellett őt megfékeznie; Liebig azután igy védekezik: „Egész lelkem sebbel van tele; több kiméletre van szükségem, mint másnak.“ Fiziológiai elveit felolvasásaiban közreadta, sőt hallgatóinak kimeritően lediktálta. Vetélytársa, Dumas, valahogy elorozta ezeket a jegyzeteket, a szokott lármával nyilvánosságra hozta és a franczia iskola ragyogó, uj termékének jelentette ki, a nélkül, hogy Liebig nevét egyáltalán emlitette volna. Berzeliussal való levelezése mindinkább megnehezült, mióta Évi jelentésében kirohant Liebig ellen és Wöhelrt, a jelentés német nyelvü közrebocsátóját, a legkinosabb helyzetbe juttatta.
A sok izgalom után valósággal felüditette Liebiget az a diadalment, a melylyé Angliába való utazása kiszélesbült. Az elismerés főleg a mezőgazdasági kémiáról irt könyvének szólt; Angliában a földmivelésről az iparra való átmenet éppen folyamatban volt s igy Liebig problémája különösen izgató. A teljes eliparosodás a föld hozadékának megjavitásával, még feltartható lett volna, Liebig gyakorlati kutatásai, tehát közérdeküekké váltak, annál is inkább, mert Angliában a tudományos kémia kifejletlen állapotai folytán mint absztrakt tudóst nem méltányolták volna ennyire.
Az utazás erőfeszitéseit jól birta, sőt életmódjának alapos megváltoztatása kedvezően hatott egészségére is. Uj erőkre is volt szüksége, mert a mezőgazdasági kémiáról vallott nézetei Németországban és Ausztriában folyton harcziasabb ellenzéki hangulatot provokáltak. Nem kell csodálkoznunk tehát, hogy 1843. januárjában már megint hitványul érzi magát, haragszik Marchandra és támadásra készül ellene. Wöhler erre vonatkozólag irja hozzá: „Ha Marchanddal vagy bárki mással megint hadba szállasz, sem magadnak nem hoz áldást, sem a tudománynak hasznot. Felemészted az egészségedet, Morrison-pilulákkal tönkreteszed az idegeidet. Gondolj arra, hogy 1900-ban, a mikor már mi is szénsavvá, vizzé és ammoniákká bomlunk szét és csontjainkon kutyák marakodnak – ki fog majd avval törődni, hogy békében vagy harczban éltünk-e, ki fog emlékezni tudományos viaskodásaidra, nyugalmad és egészséged feláldozására? Senki sem. Helyes elveid és ténymegállapitásaid azonban, megtisztulva minden feleslegestől, ismertek és elismertek lesznek mindenkor. Különben: hogy jutok ahhoz, hogy az oroszlánt czukorral etessem!?“
Liebig ezalatt tovább vergődik; negyvenéves korában már komolyan bucsuzni akar az élettől, amely semmi örömöt nem tud néki nyujtani. Bevallja, hogy az iróasztal mellett annyira elszokott a mesterségbeli gyakorlattól, hogy a laboratóriumi munkához egyáltalán nincs türelme. 1844 tavaszán végre teljesen szakitott Berzeliussal, amikor már igazán tarthatatlan volt köztük a viszony: Berzelius nemcsak Liebig uj elméletét ostromolta, hanem megvetéssel nyilatkozott régebbi munkásságáról is, amelyért azelőtt rajongott. Liebig is hibázott: többször megsértette ellenfelét vagy legalább engedte, hogy mások, az ő hozzájárulásával, megbántsák. Az Évkönyvekben történt a szakitás és szinte tudományos leszámolássá bővült.
Testi és szellemi frisseségét ujra visszanyerte 1844-iki angliai utja alatt. Elhalmozták kitüntetésekkel és hizelgő elismeréssel, mint külföldi tudóst addig soha és talán azóta sem. „Ha a megtiszteltetésektől hizni lehetne, akkor Falstaff volnék már; de elég is volt belőle“ – irja barátjának visszaérkezte után. Ugylátszik azonban, hogy Angliában szorosabb összeköttetéseket is létesitett, mer félév mulva ujra kiutazott, hogy egynéhány kapitalistával a növények ásvány-anyagainak értékesitését megszervezze. Itt különösen az a körülmény okozott nehézségeket, hogy a kálisókat – amelynek általános fontosságát laboratóriumi hamu-vizsgálataiból állapitotta meg – könnyen oldható voltuk következtében az eső magával sodorhatja. Végre a kalium- és kalciumkarbonát egy vegyületére bukkant rá, amely vizben alig oldódik s igy a szóbanforgó veszélynek nincs kitéve. Az uj műtrágya technikai előállitását a liverpooli Muspratt vállalta s ott az ő házában még ma is kegyelettel emlékeznek meg Liebigről.
Liebig egyidejüleg Giessen mellett ugarföldet vásárolt, hogy a szükségelt ásványi anyagok felhasználásával, elmélete szerint, termőfölddé varázsolja át. Liebig azonban csalódott; a csoda szépen elmaradt, a műtrágya hatott, ugyan, de nagyon kevéssé. A gyártás sem sikerült s elképzelhetjük, hogy ez a lassan bekövetkező kiábrándulás mennyire tönkretette Liebig szellemi energiáit.
E közben ujra a kisérleti kutatás felé fordult, amely iránt való érdeklődése már lelohadt és Wöhlerrel együtt könyvet akart irni. Wöhler azonban előre tiltakozott az ellen, hogy Liebig, ha belefárad, a megfigyeléseket egyszerüen segédeire bizza és kijelenti, hogy ebben az esetben nem hajlandó vele dolgozni. A régi kedv, legalább Liebignél, oda van és mesterségesen nem lehet kicsiholni.
A tudományos polémia ezalatt folyik tovább; még pedig Laurent és Gerhardt ellen, akik szembeszállottak Dumas cselszövéseivel és ebben a közdelemben annyira nem válogattak az eszközök közt, hogy német felfedezéseket alkalmilag magukévá tettek, miután Francziaországban a német nyelv ismeretlen volta miatt, nem kellett leleplezéstől tartaniok. Láttuk, hogy Dumas is igy járt el: ez a gyakorlat a Rajnán tul nyilvánvalóan szokásjoggá fejlődött. Természetesen Liebig, feszült lelki izgalmai közepette, maga is tullépi a vita illő és czélszerü határait.
A laboratóriumi munka módszerében is jelentős változás állott be. Liebig maga alig kisérletezik és a praktikánsokkal sem törődik sokat, viszont panaszkodik, hogy kiváló tanitványait nem tudja megfelelő teendővel ellátni. Az ifju erőket az általános elméleti tevékenységre utalja: hamu-analizissel, állatok és növények alkatrészeinek vizsgálásával, talajkutatásokkal és ammóniák-kérdéssel foglalkoztatja növendékeit; inkább munkaanyagban, mint eredetiségben nyujtott sokat. Már régebben is rendezett tömeges zsirvizsgálódásokat, most a hus alkatrészei körül végezteti ugyanezt s az eredmények alapján 1847-ben nagyszabásu könyvet adott ki, amely egy csomó uj anyaggal ismerteti meg a tudományt. Utolsó jelentékeny kisérleti kutatása volt ez, mindössze 44 éves korában. Anyagi függetlensége végre biztositva volt s meg kell jegyeznünk, hogy ebben az esetben egyáltalán nem gondolt arra, hogy szabadalmat kérjen, ahogy az ásványi trágyával és néhány más alkalommal pénzbeli eredmények nélkül megpróbálta. Ugylátszik tehát, mégis jobb, ha a kutató vár, amig a haszon magától jelentkezik.
A Berzeliussal való békitési kisérlet nem sikerült. Rose rávette Liebiget, hivja meg magához Berzeliust, amikor karlsbadi üdüléséből Németországon át hazautazik s Liebig irt is néki. Berzelius azonban (három héttel elutazása előtt) azzal válaszolt, hogy a visszautazásra már minden előkészületeket megtett s igy, ha Liebig találkozni akar vele, akkor Bonnban vagy Göttingenben, ahol három-négy napig marad, rendelkezésére áll. Liebig erre nem volt hajlandó s inkább lemondott Wöhler meglátogatásáról is.
Egészségi állapotáról folytonosan panaszkodik. Reumatizmusa van, örökös fejfájással sulyosbitva és a sok kitüntetés sem tudja kárpótolni fájdalmaiért. Egynek volt csak különös hatása rá: a franczia becsületrend tiszti keresztjének, amelyet Dumas, aki időközben miniszter lett, személyesen nyujtott át neki. Ugyanakkor nevetségesnek találja, hogy Wöhler egy volt segédje nála akarja folytatni tanulmányait. 1850-ben ezeket irja Wöhlernek: „Mióta megint Giessenben vagyok, hitványul érzem magam; enni és aludni tudok ugyan, de be se birok lépni dolgozószobámba; ha mégis megteszem, oda van az emésztésem és egész éjjeleken át virrasztok, még ha semmit sem akarok is csinálni… Szinte szeretném, ha a gép megállna már és szépen elcsöndesülne minden. Amennyire szerettem azelőtt fiatalokkal foglalkozni, oly kinosan esik most; egy kérdés vagy felvilágositás egészen tönkretesz.“
Az utóbbi tétel különösen figyelemreméltó. Láttuk, hogy a tanitásban Liebig mily sokra vitte, egész lelke a tanitványaié volt. Meg kell állapitanunk, hogy ez a képessége nemcsak hogy eltünt, hanem épp ellenkező érzelmeknek adott helyet. És hogy nem a szokásos muló rosszkedvről van szó, abból a körülményből következik, hogy két év mulva, mikor Münchenbe telepedett át, biztositékot kivánt arra nézve, hogy nem kell laboratóriumi oktatást végeznie.
Már előbb kifejezést adtam ama véleményemnek, hogy a megfelelő agysejtek fiziológiai elhasználtságát kell magyarázatul felvennünk. Ha elgondoljuk, hogy mindennap egypár tuczat tudományos munkálatba kellett otthonosan behelyezkednie (a tanitványok természetesnek tartják, hogy a tanár ugyis ura az egésznek), elképzelhetővé válik, hogy a szellemi tevékenység ilyen sokoldalu igénybevétele milyen kimerültséget eredményezhet. Az utasitások pedig, ha lelkiismeretesek, az illető kisérletbe való olyan feltétlen elmélyedést feltételeznek, hogy a teremtő képesség, a melyhez a tudós legkésőbb jut el és legrövidebb idő alatt felemészt, valóságos tüzpróbának van állandóan kitéve. Egy kiváló laboratóriumi tanár később mindig önkéntelenül leült, ha ilyen sulyos feladat elé jutott, annak jeléül, hogy minden felesleges energiapazarlást ösztönszerüleg meg kell takaritania, amikor fáradt szellemi erőire komoly munka vár. Hozzátehetjük még, hogy az elöregedéssel együtt a környezet, foglalkozás és hangulat, szóval az egész szellemi állapot gyors és szaggatott változásai lassankint lehetetlenné válnak, sőt önkéntelenül is borzad tőlük az illető. Liebig levelezéseiben is számos bizonyitékot találunk erre a tudományos tünetre, amikor a nyári utazások terveiről esik szó.
Augusztus 6-án éjjel Berzelius meghalt. Még januárban betegedett meg, Liebig mihelyt erről értesült, kész volt engesztelő levelet irni; Wöhler azonban figyelmeztette, hogy irása aligha fogja már életben találni s ugyanekkor kiderült, hogy a nyomás alatt lévő Jelentés Liebig ellen igen szenvedélyes támadásokat tartalmaz. Wöhler igyekezett tőle telhetőleg a legdurvább részeket kiküszöbölni, de épp Liebig franczia ellenfelei siettek éppen ezeket a tételeket franczia kivonatban Francziaországban elterjeszteni, igy azután az eredeti szöveg került nyilvánosságra. Liebig Wöhlerhez fordult tanácsért, előre is alávetvén magát néki, de Wöhler se tudott tenni semmit. Liebig végül is a legkiméletlenebb vonatkozásokat külön kinyomatta és szétosztotta a laboratorium látogatói közt. E támadás utolsó része, a mely Liebiget azzal vádolja, hogy segédeit adott utasitásokkal uszitotta rá idősebb tanártársaira, továbbá kényszermunkára fogja be és ha saját utmutatásai nyomán nem tudnak eredményhez jutni, egyszerüen cserben hagyja őket, – a következő hozzáfüzött megjegyzéssel végződik: „Mindenki tudja, hogyan bünteti a törvény azokat a jogászokat, a kik hasonló módon járnak el; kevésbbé tisztességtelen dolog a tudományos vitában ilyen eszközökre vetemedni?“
Wöhlernek irja: „Berzelius szempontjai és elméletei a maga korának szemléltető kifejezései voltak s ezért értékesek is; viszont semmivel sem jelentenek többet ennél. Nem mondom, hogy ez hiba; előnyére szolgált volna azonban, ha a természetbuvárok „költői“ alkotásai iránt fogékonyabbnak mutatkozik.“ Ezt a megállapitást teljesen a magunkévá tehetjük s érdekesen egészitik ki Berzelius fejtegetéseit.
Wöhlernek volt egy rokonszenves ötlete, a mely azonban, sajnos, nem valósult meg. Mikor Liebig az 1848-as év kedvezőtlen következményeire mutat rá, Wöhler ezeket irja: „Volna egy ajánlatom: add el a házad, bucsuzz el és hivasd meg magad ide, második vegyésznek. Akkor együtt vezetnők az itteni vegytani intézetet, megfelelően kibővittetnők, Te igazgatsz és előadod a szerves kémiát, én pedig a szervetlent. Igy meg volna a helyes munkamegosztás, egyikünknek sem kellene halálra dolgoznia magát és nagyszerü eredményeket érhetnénk el.“ Fájdalom, nem áll módunkban a hiányos levelezésből megállapitani, válaszolt-e Liebig és mit erre az okos tanácsra. Megint csak panaszokat hallunk tőle: „A mi életmódunk, a munka és tanulmányozás vas-rendszere korán összetör és aggastyánná gyöngit bennünket.“
Ugyanerre az időre esnek Liebig Kémiai levelei, a melyek először az Augsburger Allgemeine Zeitungban, majd könyvalakban jelentek meg és nagy érdeklődésre találtak: sok kiadást értek, bár nem valami népszerüen, illetve nem egyszerü és szórakoztató módon irta meg őket. A széleskörü érdeklődést valószinüleg a gyakorlati alkalmazásra vonatkozó, lelkes hévvel előadott utmutatásainak köszönheti.
Épp amikor már komolyan foglalkozott a visszavonulás gondolatával, uj életet igért néki az a meghivás, amely a legkedvezőbb feltételek mellett Münchenbe szólitotta. Közvetlenül előtte Heidelbergből kapott hasonló ajánlatot, miután azonban itt uj laboratóriumot kellett volna létesitenie, nagyon huzódott tőle. A müncheni meghivás körülményei azonban oly rendkivüli módon előnyösek voltak, hogy némi habozás után, kivált saját kormányának hüvös magatartása következtében, az ajánlatot elfogadta. Áttelepedését, amennyire tudjuk, sohasem volt alkalma megbánni.
1852 április havában irja Wöhlernek: Ami Münchent illeti, a király ugyan nagyon szép propozicziókat tett, még sincs sok kedvem hozzá. A király a mezőgazdaság kifejlesztésére akar felhasználni, amin már régen tul vagyok. Viszont kellemes, hogy nem igényelnek tőlem oktatást; tanitani, mikor az ember már öregszik, nagyon ellenszenves foglalkozás… Drága barátom, Te meg fogsz engem érteni; huszonnyolcz évig huztam ezt az igát és most már nincs többé erőm hozzá. Ha még dolgozni akarok, mérsékelni kell magamat. Érzem, mennyire felüdit az a tudat, hogy gyötrelmeimtől megszabadulok; évek óta nem volt oly jó telem, mint az idén, mert kevesebbet törtem a fejem. Néked is eljő majd a magad ideje… Eleget produkáltunk és dolgoztunk, nyugodtan mondhatom: senki sem fogja utánunk csinálni.“ Amikor Liebig az ajánlat végleges elfogadásáról értesiti, Wöhler igy válaszol: „Ha egyáltalán irigység élne bennem ellened, most volna okom rá, hogy irigyeljelek, már csak azért is, hogy nem kell kisérletezned; én sem fogom ezt az unalmas, testet-lelket megőrlő terhet sokáig birni.“
Érdekes, hogy mindketten a gyakorlati tevékenységtől való felszabadulást tekintik a legfontosabb és legkivánatosabb tényezőnek; ez a körülmény tényleg a legnagyobb jelentőségü is a kutatók teljes kiérése szempontjából, akár a maguk, akár az illető hatóság elhatározásáról van szó. Főiskolákon nagy tudósok állandó szép eredményeket csakis a laboratóriumi munkának ifjabb erőkre való átháritásával érhetnek el, bármennyire is rajonganak ezért a munkáért, amig maguk is fiatalabbak.
Liebignek a mezőgazdaságra tett fanyar megjegyzése ama sulyos csalódással magyarázható, amelyet a mesterséges trágya használhatatlan volta idézett elő. Évekig tartott, amig ez a kérdés végre megoldásra került.
Liebig 1852 őszén Münchenbe telepedett át és eleinte az intézet épitése és berendezése foglalkoztatta, miután rajta kivül alig értett valaki hozzá. Az uj otthon jól sikerült és Wöhler egyik volt tanitványa, Müller, mindjárt jelentkezett is, hogy nála dolgozhasson. Liebig megizentette néki hogy nincs kifogása ellene, de személyes oktatásra ne számitson. „Szilárdul elhatároztam, hogy gyakorlati kurzust itt nem nyitok, hiszen ebben sorvadtam el, ezért menekültem Giessenből. Tanitási kötelezettség mellett senkit sem veszek fel laboratóriumomba.“
Viszont sok felolvasást tartott, miután rendes előadásain kivül Miksa király intencziói értelmében nyilvános felolvasó-estéket kellett rendeznie, amelyeket az udvar és az előkelő körök sürün látogattak; a tudomány más érdekes területeiről mások adtak kóstolót. Egyik ilyen estéjén meglehetősen erős robbanás történt, amely nemcsak magát Liebiget, hanem egy pár udvari méltóságot is könnyen megsebesitett. Ez utóbbiak mindamellett szorgalmasan résztvettek Liebig következő felolvasásain, a tudós azonban gondoskodott arról, hogy hasonló baleset többé elő ne fordulhasson.
Liebig eleinte csak annyiban volt hatással a mezőgazdaságra, hogy a ledorongolt elméleti gazdák elkeseredetten megtámadták az ő ásványi trágya-elméletét. Evvel az elméletével tényleg bajba került, amikor a nitrogén-trágyázás szükségességét (a légkör és az eső ammóniákjának megfelelő nitrogén-termelése folytán) kétségbe vonta; könnyü volt ugyanis a nitrogén-trágyázás eredményeit beigazolni, éppen a guanó alkalmazásával. Liebig a hatást kénsavas alkatrészeknek tulajdonitotta és bennük látta a talaj termékenységének legfontosabb tényezőjét. Ma ugy áll a dolog, hogy mindkét fajta trágyázást szükségesnek ismerik el, ha intenziv termelés a czél; a nitrogén a mezőgazda számvetésében viszonylagosan a legnagyobb tétellel szerepel.
A mezőgazdák felvilágositását csaknem kizárólag irodalmi uton folytatta. Lawes és Gilbert angliai kisérleteit, amelyek látszólag az ásvány-elmélet teljes czáfolatát eredményezték, Liebig avval a magyarázattal kisérte, hogy az ottani talaj ásványanyagban oly gazdag, hogy ujabb, mesterséges szaporitása nem járhat észrevehető hatással. A szabadalmazott trágya (nehezen oldható kálium) csődjét a termőföld kálisót lekötő sajátosságával mentegette, aminek folytán az oldhatatlanság nemcsak hogy felesleges, hanem egyenesen károssá is válhat. Ezt az érdekes tünetet, amelyet talán csak napjainkban fognak a föld-kolloid révén teljesen megmagyarázni, Bronner már 1836-ban észrevette, Huxtable és Thomson 1848-ban ujra, Way pedig 1850-ben harmadszor is felfedezte. Liebig sem tudott elődei megfigyeléseiről és csak 1858-ban ismételte meg kisérleteiket, igazolta helyes voltukat; a gyötrő nagy rejtély kulcsát végre a markában érezte. Elvesztett területeket azonban, köztudomás szerint, sokkal nehezebb visszahóditani, mint először megszerezni; Liebignek is folytonos irodalmi harczban kellett állnia, hogy eszméjét mindenféle irányban érvényesithesse. Szerencsére uj hivők szegődtek melléje és segitségükkel a növényi tápanyagok alapelveit a hatvanas években nagy nehezen gyakorlati sikerhez juttatta. E mezőgazdasági kémiának sok uj, gondosan átdolgozott kiadása, a siker bizonyságait képviseli.
Müncheni tartózkodása az irodalmi munkásság jegyét viselte mindvégig magán. Wöhler hiába ajánlja néki a hugysav-vizsgálatok folytatását, Liebig igy válaszol: „Használhatatlan és tehetetlen munkatársra akadnál bennem; szivesen látnék hozzá, de nem volnék semmiképen segitségedre. Az időm sokfelé lekötött, szellemileg pedig egyoldalu munka foglal el: többek közt épp most akarok a mezőgazdasági kémia terén Stöckhardt ellen állást foglalni és Kémiai leveleim uj kiadása is küszöbön van.“
Saját maga nagyon változóan értékeli munkájának becsét: sokszor komolyan rajong érte, máskor elátkozza. 1875-ben Wöhlernek ezeket irja: „Csodállak Téged és szép eredményeidet; milyen boldog is vagy a magad birodalmában! Idősebb vagy nálam és mégis én vagyok az eltompultabb kettőnk közül; az indiai mese emberére gondolok, akinek nevető szájából rózsák hulltak ki. A mezőgazdákkal a rossz sors hozott össze: a danaidák hordóját töltögetem; minden hiába, fogytán az erőm és eredmény nincs semmi. A Kémiai levelekkel egyetlenegy embert se hóditottam meg magamnak.“ 1861-ben mégis a következőképp ir: „Legforróbb vágyam, hogy mezőgazdasági kémiámat bevégezzem; sok uj ötletem van raktáron, amely a mezőgazdaságra bizonyos befolyással lehet. Ha azután a könyv végre készen lesz, nyugdijaztatom magam és szép csöndesen éldegélek. De jó erre még gondolni is!“ Máskor pedig: „Borzasztó elgondolni is, hogy elég ostobák vagyunk mindig robotolni és soha se pihenni!“… „Könyvem már vajudik; milyen bátran és gyorsan gördülnek a sorok, amig fiatalok vagyunk és milyen keserves dolog az irás vénségünkre, amikor folyton emlékeink közt kell tapogatóznunk és ezerfelé aggodalom kisért… A könyv épp annyi gyönyörüséget okoz, mint vesződséget… Amit csak teszünk, alkotunk és felfedezünk, parányi porszem ahhoz képest, amit a mezőgazda elérhet. A müvészet és tudomány vivmányai az emberiség megélhetési feltételeit nem javitják s ha egy töredék szellemi és anyagi élvezethez is jut általuk, a nagy tömeg nyomora állandó és változatlan marad… A gazdálkodás fejlődése ellenben a gondok és bajok mértékét leszállitja, a müvészet és tudomány szépségei iránt megértést kelt, talajt és sulyt ad a mi egyetemes előrehaladásunk számára…“ „Ki tudja, lesz-e hatása a könyvnek és elérem-e vele czélomat; nem tudok annyira uralkodni az anyagon, mint máskor szoktam s a szenvedély hiányát a lassu, megfeszitett munkának kell pótolnia. Emlékezőtehetségem folyton csökken s ez nagyon elszomorit. Hatvan éves vagyok s várhatok soká, amig eszméim megérnek; egyedüli vigaszom, hogy ebből a müvemből hasznos eredmények is fognak kihajtani.“
Emlitettük, hogy Liebig már kevéssel első növényfiziológiai müvének megjelenése után elhatározta elméletének az állati test folyamataira való kiterjesztését is; idővel és a küzdelmek során bizonyos módositások váltak szükségessé, különösen a fermentumok tanával volt sok kellemetlensége. Liebig tudniillik mindig elkeseredetten czáfolta a „feloldó erő“-nek Berzelius által puszta gyüjtőnév gyanánt s minden határozott jelentőség nélkül bevezetett fogalmát, különösen azért, mert Berzelius Mitscherlich munkálataira hivatkozott, aki a borszesznek kénsav által 120° mellett való állandó szétbontását olyan kölcsönhatásnak tekintette, amelynél egy anyag puszta jelenvalóságával hat és maga nem emésztődik fel. Liebig evvel a rendszeres fogalomképzéssel szemben arra az álláspontra helyezkedett, hogy a fermentumok bomlásnak induló anyagok, amelyek továbbadják a maguk kémiai mozgását. Wöhler ellenvetéseket hozott fel és Pasteur biológiai kutatásai is ledöntötték Liebig nézeteit. Ma már tudjuk, hogy a fermentumok és a bomlasztó anyagok hatása a kémiai dinamika egyik kérdése, hogy egy már magában lehetséges folyamat gyorsitásáról van szó; a mai felfogás minden esetre inkább Berzelius szempontjával egyezik meg, mint Liebigével, akit pedig egész az utóbbi időkig, minden hasznos eredmény nélkül, a probléma mesterének tartottak.
Ez a tévedés annál inkább is figyelemreméltó, mert Liebig és Wöhler maguk is az amygdalinnak emulsin (a mandulában előforduló fermentum) által keserümandulaolaj, kéksav és cukorrá való szétbontásával a fermentumoknak élő szervezet nélküli hatását igazolták, amelynél rothadó anyagok nem voltak megállapithatók, Liebig nem akarta az egyezőséget elismerni s igy maga zárta magára az ajtót.
E felötlő rövidlátás magyarázata a személyes körülményekből hámozható ki. A katalyzis kérdésének harczában Liebig és Berzelius közt komoly nézeteltérések merültek fel és miután Mitscherlich tudományos munkásságával és egyéni befolyásával Liebig ellen hangolta Berzeliust s kegyetlen gyülölséget szitott közöttük, természetes, hogy Liebig sem tudta a tudományos kérdést és értékelést a kellemetlen és fájdalmas személyi sértésektől később sem teljesen elkülöniteni.
Ebből az egyetlen hamis hangból egész tudományos macskazene keletkezett: Pasteur az élesztő szerves természetét diadalmasan érvényesitette Liebig elméletével szemben. Pasteur saját nézetei nagyon korlátoltak ugyan, mert mellőzi azt a következtetést, hogy az élesztő minemüségének kimutatásával az erjedés kémiai okainak kérdése még eldöntetlen, mégis háttérbe szoritotta Liebiget, aki utolsó nagy munkájában is hiába igyekezett saját elmélete szerint az állati test folyamatainak kémiai tényezőjét megállapitani és megfelelően alkalmazni.
Az a husz év, amelyet Liebig Münchenben töltött, kémikofizológiai elvei irodalmi uton való kifejlesztésének és érvényesitésének volt szentelve. Sokoldalusága és mozgékonysága azonban most is több problémának egyidőben való tanulmányozására csábitotta, amelyek azután tudományos elméletek alkalmazásában csucsosodtak ki. Az emberiség java volt mindenkor a vezető gondolata, természetesen azonban, amikor alkalom nyilt reá, a maga jogos hasznáról sem feledkezett meg. Szabadalmazott trágyájának Muspratt által való értékesitéséről már emlitést tettünk; az üvegnek tükrök czéljaira való ezüstözésével is sokat bajlódott, de szintén anyagi eredmény nélkül. Egész váratlanul sok hasznot huzott abból a nagy munkájából, amelyet Giessenben a huslé alkatrészeiről irt.
Már „Kémiai levelei“-ben emlitést tesz arról, hogy azt a sok délamerikai, ausztráliai és egyéb hus-anyagot, amelyet ott fel nem használnak (csak a marhák bőrét és zsirját), kivonatolás és bepáczolás utján kellene értékesiteni és a husléből nyert kivonatot olcsón az európai fogyasztóközönség rendelkezésére bocsátani. Liebig maga alig gondolt ötletének a gyakorlatban való megvalósitására, Giebert hamburgi mérnök azonban, akinek ez az odavetett ötlet feltünt, (annál is inkább, mert a délamerikai viszonyokat személyesen ismerte) Liebighez fordult és közelebbi felvilágositásokat kért tőle. Sikerült is azután Fray Bentosban gyárat berendezniök; Liebig vállalta a gyártott termékek ellenőrzését és oda adta hozzá nevét. Rövid idő alatt kiterjedt ipari üzem fejlődött, amely nemcsak Liebignek, hanem valószinüleg örököseinek is jelentékeny jövedelmet hozott és hoz még ma is.
A huskivonat kérdésében is mindenféle polémiába sodródott, miután sajátos tápláló erőt tulajdonitott neki: szerinte burgonya és huskivonat felér tiszta hustáplálékkal. Más kutatók rendszeres kisérletei nyomán azonban kiderült, hogy a huskivonatnak csak mint élvezeti czikknek van jelentősége, miután az emésztési nedveket kiválasztja és ez által az egyidejüleg felhasznált tápanyagokat jobban értékesiti is, viszont energia-forrásul magában véve nem tekinthető, annál kevésbbé, mert az elégésnél igen kevés kaloriatartalommal rendelkezik. Sok keserves veszekedésbe került, amig Liebig Voit és Pettenkofer álláspontjának helyes voltát elismerte. Wöhlernek irja 1870-ben: „Régibb feltevéseimmel furcsán állok; a fehérje jelentőségét és fogalmát tulbecsülték és most lassankint az egész felfujt elméletet meg kell semmisitenem.“ Később pedig igy panaszkodik: „Komolyan foglalkozom avval a gondolattal, hogy a nyári felolvasás alól kibujok; jobban kimerit, mint a téli és ugy érzem, hogy magával a kérdéssel is meghasonlottam. Nyáron tudniillik állati kémiát, táplálkozási elméleteket olvasgatok s olyan kevés dolog érdekel a mások eredményeiből, hogy magamnak is elmegy tőle a kedvem. Kicsinyes próbálkozások, – semmit se lehet velük kezdeni; a modern fiziológusoknál hiányzik az egységes nagy, minden kutatást lekötő eszme.“
A sok panaszból az a megismerés kacsintgat ki, hogy uj gondolatok szerzői, amikor már beleverték kortársaik fejébe eszméjüket és érdeklődést tudnak kelteni iránta, maguk már rég tul vanak rajta. Ami a többieknek friss szenzáczió, számukra már régi mese és a tömeges elismerés csökönyös volta a kutatót magát is zavarba ejti. A felidézett szellemek nem eresztik ki a körmük közül, az egyéni gondolat önálló életet kezd, amelyet a tudós előre nem szabhat meg és sokszor nem is helyesel. Liebig is ellentmondásba került utolsó éveiben önmagával, ha nem is annyira, mint például Berzelius. A szülők is ugyanigy vannak gyermekeikkel s annál hamarabb, minél tehetségesebbek és kiválóbbak, mint ők.
A többi probléma is, amellyel ekkoriban foglalkozott, csaknem kizárólag gyakorlati jelentőségü volt. A csecsemőlevessel (maláta, liszt és sók keveréke) körülbelül ugy járt, mint az ásványi trágyával: saját unokáin nagyon jó eredménnyel alkalmazta, másoknál azonban olyan utóhatások léptek fel, hogy fel kellett hagyni vele. A kellemetlen következmények okát utóbb felismerte és kiküszöbölte, s egyik ellenfelét a saját gyermekével téritette meg; a csecsemőleves azonban mégsem tudott meghonosodni.2) Kenyérporral is próbálkozott, amelylyel az erjedésnél való anyagveszteség elkerülhető. Egyik régebbi tanitványa, Horsford ugyanevvel az ötlettel Amerikában nagy vagyont szerzett, Liebignek ellenben nem sikerült a dolog és ma is csak nagy elvétve alkalmazzák némely süteményfajtánál. Utolsó éveiben egy kávékivonat tervével foglalkozott, de saját maga sem volt az eredménynyel megelégedve. Emlitettük már az üveg ezüstözését; czélja a higanymérgezés megakadályozása volt, amely ellen a munkások az amalgámozott tükröknél alig védekezhettek.
A kutató tehát tényleg a legokosabban teszi, ha ismeretei határain belül marad: uj ténykörülményeket fedez fel s a gyakorlati értékesitést másokra bizza. Az anyagi haszon elmaradását az emberiségnek kellene kárpótolnia; a köz jóltevőinek olyan pozicziót és olyan megélhetést kell biztositani, hogy gondtalanul, sőt gazdagon munkálkodhassanak. Minden nemzetnek saját érdeke ez, mert az illető tudós nagyszerü cselekvései annyi energia-veszteséget háritanak el, amely a miniszteri fizetéssel bizonyára felér. Liebig példája különben a huskivonattal bizonyitja, hogy a tudományos tekintély elegendő ahhoz, hogy a kutatót fizikai fáradság nélkül is dus jövedelmi forráshoz juttassa.
Liebig 1863-ban tudományos fordulóra került, amiről Baconról tartott emlékbeszédéből értesülünk. Wöhlerhez intézett, nyilvánosságra akkor nem jutott leveleiben már van egynémely hivatkozás ismeretelméleti tanulmányaira, amelyekben a gyakorlati felfedezés elvi jelentőségeiről számol be. Bacon irásait nyilvánvalóan azért forgatta, hogy történetileg megalapozott nézletei legyenek, miután Bacon akkortájt a szakfilozófusok szemében a természettudományi korszak megalapitója volt. Annál jobban meglepődött, hogy a dilletáns jogász utalásaiban egyáltalán nem ismert rá a maga és mások eljárási módszerére. Bacon egyszerüen a jogászi bizonyitást alkalmazza a természettudományi problémákra is, magától értetődik, hogy minden számbavehető eredmény nélkül. Dilettánsok kezdeményezték, történetirók és filozófusok terjesztették Bacon hirnevét évszázadokon át; olyanok, akik a természettudományhoz épp oly keveset értettek, mint maga Bacon, a dicsőitett ujitó.
Liebig persze darázsfészekbe nyult és Sigwart filozófus védelmére is kelt Baconnak. Beismerte ugyan, hogy Bacon bölcsészeti szolgáltatásai nem maradandó értéküek, de a természetkutatás terén való fejlesztő hatását kétségtelennek tartotta. Legkedvesebb az egész hercze-hurczában, amelyben Liebig is élénk részt vett, hogy a bölcsész milyen lelkinyugalommal próbálja a felfedezőt a saját tudományában kioktatni. Meg kell emlitenünk, hogy Angliában is rossz néven vették a „nemzeti szent“ megtépázását.
Akadémiai beszédek alkalmából Liebig ismételten természetfilozófiai területekre csapott át, amelyek saját tapasztalataira való vonatkozásaikban tanulságosak.
Liebig ezirányu ötletei közben még egyáltalán nem gyümölcsöztek: fiziológiai elméleteinél is jobban megelőzték korát. Alapgondolata: az emberiség fejlődését csakis a természet ismerete és leigázása viszi előbbre. A természet- és kulturtudománynak ujabban divatozó szembeállitását Liebig már negyven év előtt akként döntötte meg, hogy a természettudományt a kultura tulajdonképpeni tudományának vette; szerinte: „a történelem a politikai és egyházi hatalmak amaz eszeveszett törekvéseiről ad hirt, hogy az embereket szellemi és testi rabszolgaságban tartsák; a jövendő történelmi tudománya a szabadság diadalát fogja leirni, amelyet az emberek a dolgok és az igazság lényegének megállapitásával vivnak majd ki, még pedig olyan fegyverekkel, amelyekhez nem tapad vér és olyan harczban, amelyben a vallás és az erkölcs nagyon elenyésző kis segédcsapat lesz.“
Egy Wöhlerhez intézett levelében még élesebben foglalja össze gondolatait: „Megpróbáltam annak kimutatását, hogy az emberiség fejlődését lényegileg a czivilizáló feltalálások és a természetbuvárkodás révén nyert tapasztalati fogalmak határozzák meg. Minden más (vallás, filozófia, stb.) annyiban jelent csak valamit, amennyiben alkalmazkodik a tapasztalati fogalmakhoz. Ha az állami és egyházi hatalom szövetségben lett volna a természettudománynyal, egy lépéssel sem jutott volna előbbre és nem fejlődött volna ki korábban vagy máskép. Mint ellenfelek azonban nem tartóztatták fel, legalább véleményem szerint, a legkevésbbé sem egymást. Luthert a természettudományi felfedezések hijján éppugy elégették volna, mint Husst: a föld alakjának felfedezésével azonban leszakadt az „ég“ az egyházra, a tüz meghatározásával a „pokol“, a légnyomás fogalma révén vége lett a „boszorkány“-hitnek, a természet pedig elvesztette „akaratát“, mihelyt eltünt a „légüres tér iszonya“. Mint a filozófia dilettáns művelője: igy gondolkozom.“
Ugyanilyen szempontokból magyarázta meg Liebig az 1866. és 1870-iki politikai eseményeket. Az első alkalommal igy ir: „A tudomány, azaz értelem és tudás győzött és a tanulság a francziáknak is sokat ér. A brutális erőszak empirizmusának vége mindörökre. Mindenhol javulni fognak a viszonyok; a legkonokabb ellenállás persze Bajorországban, e régi római jogászállamban lesz.“
Az 1870-iki német győzelem kapcsán irja: „A tudás vagy tudomány mérkőzött az empirizmussal vagy rutinnal s itt is, mint a mezőgazdaságban, a tudás győzött.“ Meg kell itt jegyeznünk, hogy Liebig egész életében küzdött a klasszikus nevelési rendszer ellen. A természettudományok gyorsan növekvő jelentőségét a filológiai oktatás hátramaradottságával szemben oly felötlőnek tartotta, hogy ez ósdi relikvia elpusztulását nagyon közelre is remélte. Mennyire csodálkoznék, ha látná a mai állapotokat, a melyek az ő indokolt és alapos támadása óta alig hogy valamicskét javultak!
Liebig tehát mozgalmas és sokoldalu tevékenységet fejtett ki Münchenben; elismeréssel kell adóznunk Miksa császárnak, hogy e pálfordulást épp akkor tette lehetővé, a mikor már életkérdéssé vált nála. Egész másfajta eredményekre hivatkozhatott, mint Giessenben, de bizonyára épp oly értékesekre. Igaz, hogy Liebig kitüntetések iránt is fogékonnyá vált, de ez a kis hiuság sem tevékenységének, sem jellemének nem ártott, Emlitsük meg, hogy ellenfelének, Mitscherlichnek kieszközölte a Miksa-rendet, a porosz Pour le mérite bajor mását, még pedig olyan diszkréten, hogy Mitscherlich a legnagyobb meglepetéssel tudta meg Wöhlertől, hogy Liebig keze van a dologban.
Az emberiség sorsának a tudomány szolgálatai által való megkönnyitése volt Liebig vezető eszméje életének ebben a korszakában. A mit hibázott, heves és kiméletlen természetének tulajdonithatjuk, a melyen sohasem tudott teljesen erőt venni. Szubjektive azonban mindig őszinte és becsületes maradt, habár objektive sokszor igazságtalan volt is. 1863-ban igy nyilatkozott saját magáról: „Nem vagyok természettől fogva harczias, de ha belekergetnek, akkor nekifekszem a dolognak s minden erőm megfeszül; nem vakit el a szenvedély, a küzdelem vágya ragad magával; minden érzékem kiélesül és uj energiák ömlenek belém.“ Tekintve, hogy ezt hatvan éves korában irja, el lehet képzelni, miért foglalta le a polémia életének javarészét.
Az aggkor fokozódó gyengeségeiről Wöhler utján szerzünk tudomást. Az első feltünő jel: a laboratóriumi személyes közremüködés abbahagyása, ha a harminczéves korában fellépő, a kortól független kimerülési tünetektől eltekintünk. Az ötvenes évek elején érzi a fáradtságot először, tiz évvel később végét sejti s vissza akar utoljára összefoglalólag egész életére tekinteni; 1860-ban irja Wöhlernek: „Szeretnék veled közösen egy regényt irni: „Emlékezések régi időkre“ czimen. Ha visszagondolok harminczhárom év előtt Frankfurtban való találkozásunkra, szinte csodálatosnak tetszik az egész; elmondhatjuk, hogy a mai kor sok munkáján a mi eredményeink tükröződnek; kenyéren és vizen éltünk, hisz’ a mai gazdag laboratoriumoknak még hirük-hamvuk sem volt. Regényt lehetne irni erről, érdekesebb és szórakoztatóbb volna, mint egy komoly és unalmas történet, amelynek nincsenek epizódjai.“ 1861-ben mondja: „Megint vége egy évnek és nemsokára a mi öreg fejünknek is! Nem tudom, Te hogyan vagy, én azonban olyan kicsinek érzem magam tanári állásomra, hogy gyakran elkedvetlenedem és szomoru leszek. A mezőgazdasági kémia révén csaknem elszoktam a kémiától, sőt a fejemre is nőtt.“ 1863-ban pedig: „Hétfőn este Heidelbergben voltam Bunsen, Vangerow és Kirchhoffal, s láttam, milyen messze kerülnek idővel az emberek egymástól, ha az érdekköreik különbözők; heidelbergi barátaink szocziális és politikai gondolatmenete annyira más területeken mozog és az én tudományos müködésem annyira izolált, hogy a kölcsönös érintkezés helyes kiinduló pontjai hiányoznak. Ezért marad magára az öreg ember: sokakkal vagyunk együtt, de a lelkünk és kedélyünk idegen tőlük.“ 1865-ben Berlinbe hivják meg, amiről ezt irja: „Talán hallottad, hogy Berlinbe szeretnének vinni, mint egy rokokó-tárgyat diszül; a mezőgazdasághoz kellenék, de ez a nagy müködési kör, amelyre azelőtt annyira vágytam, az én koromban már nem nekem való.“ 1870-ben Wöhler közös munkára buzditja; Liebig igy válaszol: „A mezőgazdasági kémia uj kiadásával vagyok elfoglalva délelőttönkint néhány óráig. Olyan munkához azonban, amilyet Te szeretnél, már nincs elég erőm. Utolsó tanulmányommal3) lezárom életpályámat.“ 1872: „Mi dolgunk van még ezen a világon?… Egyikünk a másik után pusztul el. Már nem akarok rossz szivart szivni, ki tudja, meddig szivhatok még jót, halálának évében viszont ellenkező érzelmek támadnak benne: Január végén irja: „Előadásaim egész jól mennek; inkább felfrissitenek, mint kifárasztanak. Kémiai dolgokról már alig olvasok fel; a régi érdeklődés hogy is aludhatott ki ennyire!“
Még márcziusban is felolvasásairól számol be. Egyszer azután kertiszékében elaludt, meghült, tüdőhurutot, majd tüdőgyulladást kapott és 1873 április 18-án, csaknem hetvenéves korában, kiszenvedett.
Liebig testi és szellemi szervezetének energetikai jellemzése bizonyitja, hogy a „nép“-ből való származásának egy csomó felhalmozott, fejlődésre képes energiát köszönhet. Különben kétségtelenül a szerencse gyermeke volt: mindenki önkéntelenül is jóakarattal közeledett feléje, mindenki örült, ha meglátta. Platen odaadó barátsága is erről tanuskodik, pedig szellemi rokonság nem igen volt köztük. Örökölt energia-készlete körülbelül harminczadik évéig fedezte minden erőszükségletét; innen kezdve fáradsági és kimerülési tünetek lépnek fel. Liebig utazgatással próbált rajtuk segiteni, hogy a laboratórium gondjait feledtesse magával. Esti kártyázása is nagyon szórakoztatta, sőt élete vége felé napi szükségletévé is vált, hogy tulterhelt agyát elvonja az akaratlan szellemi munkától, ami ilyen külső eszközök nélkül nem sikerült volna.
Liebig szeretett jól és sokat enni; az ivásban mértékletes volt, a szivarozásban annál kevésbbé. Wöhlerrel való levelezésében tekintélyes helyet foglalnak el a kölcsönös szivarkaküldemények és amikor Liebig egy pár évvel halála előtt sulyosan megbetegedett s leszámolt az élettel, összes jó szivarjait Wöhlerre hagyományozta. Mikor azután fölépült, rövidesen azt irhatta barátjának, hogy már mind a szivart saját maga szivta el. Szivesen látott társaságot, de csak a maga házában. Lefeküdni, különösen későbbi éveiben, korán szeretett: 9 és 10 között. Komoly baja, az emlitett eseten kivül alig lehetett, általános rosszullétről azonban gyakran panaszkodott.
Liebig életét tehát tulnyomóan boldognak mondhatjuk, főleg azért, mert haláláig elegendő energiája volt ahhoz, hogy az emberiség szolgálatában álljon és igy belső tartalmat nyerjen.
Liebig egyéniségéről és tevékenységéről áttekinthető képet adnunk igen nehéz feladat, mert szokatlan sokoldalusággal kerülünk össze. Feltünő nagy és gyors szellemi reagálóképessége, ami a romantikus tipus jellemzője a klasszikussal szemben; ennek megfelelőleg koraérett is volt s ezt a tulajdonságát avval is elárulta, hogy a latin iskola szellemi zsarnokságát nem sokáig türte. Ugyanerre mutat munkásságának korai kezdete: még mint gyermek érdeklődik a robbanó anyagok iránt, majd uj kémiai gondolatok támadnak benne s a durranó ezüst előállitásának saját maga adja meg a reczeptjét. Fiatalembereknek az a képessége, hogy másokat könnyen megnyerjenek maguknak és érdekköreiknek, Liebignél hatványozott mértékben jelentkezett, amit öregkoráig tartó arczbeli szépsége is elősegitett.
Igy azután kispolgári származása ellenére sem kellett sok akadálylyal megküzdeni, hogy a maga óhajtott utján járhasson. Igen fiatalon került abba a kellemes helyzetbe, hogy korának első emberei (Párisban) vezették be a tudományos munka területeire és személyesen is támogatták. Humboldt hathatós jóakarata (amelyet szintén csak rokonszenves egyéniségének köszönhetett) megmentette attól, hogy magántanároskodással morzsolja szét nagyra hivatott tehetségét és felszabaditotta őt már első szárnypróbálgatásai után. Egy czél felé egyesitette minden erejét s ezt meglepő rövid idő alatt érte el. Hamarosan volt laboratóriuma is, ahol nemcsak saját kutatásait végezhette, hanem tanitványokat is gyüjthetett maga köré, eszméi és lelkesedései feleslegét nekik ajándékozta és önálló kutatókká nevelte őket. Igaz, hogy tanitványai néha ellenvetésekben, sőt személyes támadásokban is részesitették, ami azonban csak tanári hivatottságát bizonyitotta: félelmetesen sulyos egyénisége ellenére is meg tudta óvni és ki tudta fejleszteni növendékei egyéniségét is olyannyira, hogy alkalmilag még ellene is fordultak. E támadások tehát, még ha igazoltak voltak is, végeredményben az ő dicsőségét szolgálták.
Tevékenységének első és legfontosabb periódusa: a laboratórium kiképzése és a megfelelő oktatás igen rövid időre korlátozódik. A negyvenes években, amint már jeleztük, tanitványaihoz való viszonya nagyon megváltozik: az egyéni tanitás mértéke csökkent. Ötvenedik életéve elérése előtt már annyira kimerült, hogy ezen a téren egyáltalán nem tud tovább működni; a személyes tanitás egyszer s mindenkorra véget ér.
Körülbelül ugyanebben az időben fejeződik be a szabad tudományok terén való kisérleti buvárkodása, miután később csakis az alkalmazott tudomány kérdéseivel foglalkozik, nem is annyira maga, mint inkább asszisztensei az ő felügyelete alatt.
Tevékenységének harmadik mezeje irodalmi munkássága volt, amely a többivel egyszerre vette kezdetét, de életének második szakában homloktérbe vonul s gazdaggá és termékenynyé teszi későbbi éveit. Eleinte kritizált, negyvenes éveiben pedig nagyobb munkákhoz látott. Kettős alkalom adódott hozzá: egyrészt elhunyt szerkesztőtársa, Geiger özvegyének felsegitése a gyógyszertani kémia kézikönyvének ujabb átdolgozott kiadása által, másrészt az egyetemtől való anyagi függetlenség vágya. Meg kell azonban jegyeznünk, hogy sem a kezikönyvnek, sem a hozzáfüzött kézi szótárnak nem volt valami nagy, számottevő sikere; a szerves kémiának a mezőgazdaságra, illetve a fiziológiára való alkalmazásáról irt műveinek annál inkább.
Természetes és szükségszerü fejlődést látunk magunk előtt. Azok a hatalmas gondolatok, amelyek az utóbbi könyvekben foglaltatnak, tulnőnek a folyóirat hasábjain; nem keresi és nem olvassa ott senki, mert az apró és érdekes közleményekkel szemben végtelen hosszuaknak látszanak. A könyv az adott és szükséges forma ilyen munkához s igen természetes, hogy ettől fogva Liebig is ragaszkodik hozzá. A sikernek köszönheti azt is, hogy sokan észrevették, akik az Évkönyvekbe soha bele nem néztek volna.
Az alkalmazott vegytan problémája, amely innen kezdve Liebig érdeklődését leköti, megvalósulásához feltétlenül széleskörü érdeklődésre kell, hogy igényt tartson. Egy tudományos ténymegállapitás valamely ismert folyóiratban a természetes talajra akad és érdeme szerint érvényesülhet tovább; egy uj gyakorlati belátás azonban mindenekelőtt nagyszabásu gyakorlati próbát követel meg. Ehhez azonban sok embert kell mozgósitani s nem elég a meggondolást egyszerüen kimondani, hanem folyton az érdekeltek szeme elé kell tartani, népszerüsiteni kell az eszmét, el kell söpörni a kényelmi akadályokat, vagyis: a munka nehezebb fele élő emberek befolyásolásában, nem pedig uj fogalmak és szempontok képzésében áll. Liebig könyve irásával egyidejüleg élénk ujságirói tevékenységet fejtett ki s például Kémiai leveleit előbb a napisajtóban adta közre s csak azután könyvalakban.
Különös szerencse tehát, hogy Liebig megtalálta az uj és hatékony érvényesülési formát, amelylyel hátralevő életenergiáit teljesen kiaknázhatta. Liebig sokkal termékenyebb volt, mint például a visszavonult Davy, akit előkelő magatartása sem óvott meg sok csalódástól és keserüségtől. Liebig jóformán kiuzsorázta saját életét és munka közben halt meg, az emberiség muhelyében.
Heves természete sokszor elfátyolozza életének derüs menetét, nem annyira a személyes érintkezésben, mint inkább irodalmi munkássága során. Maga emliti, hogyan ragadta őt el a polémikus láz. Azáltal, hogy külső akadályokkal nem igen kellett küzdenie, egyrészt jelentékeny energia-feleslege maradt, amelyet intenziv örömmel használt fel, másrészt ez az örömérzet még akkor is nyomon követte a vita mezején, amikor már energia-készlete jórészt felemésztődött. Érdekes, hogy olyan nagylelkü természet, mint az övé volt, egyáltalában nem törődött tulzott támadásainak fájdalmas következményeivel: übermensch volt jóval Nietzsche előtt.
Meg kell azonban bocsájtanunk tulzásait és mértéktelenségeit is. Bármennyire személyeskedett és gorombáskodott, mindig érezzük, hogy nem apró személyes érdekekért, hanem nagy eszmékért harczol. Még amikor nincs is igaza és szenvedélyes hitében nem tudja ellenfele álláspontját nyugodtan mérlegelni, e fogyatékossága soha sem hivja ki a szigoru erkölcsi kritikát.