Eddig főleg a felfedezők fénykorát állitottuk szembe életük többi szakaszaival, lássuk most már amaz eseteket, amikor az ellentétek belső lefolyásuk következtében nem olyan nagyok és feltünőek. A felfedezők és feltalálók jórésze tényleg veszély nélkül éli tul legjelentékenyebb eredménye kritikus idejét és ha elég szerencsések, hogy hamaros elismerésre találnak, hosszu és boldog életük alkonya. Diszes és tekintélyes helyre kerülnek és anyagi megélhetésük sokszor dusan lesz biztositva; minél tovább élnek, munkáik értéke annál nyilvánvalóbbá válik, kormányok és testületek vetélkedve halmozzák el kitüntetésekkel és tisztelik meg általuk saját magukat, hogy az idején való elismerés bizonyitványaival kérkedhessenek. A laikus tehát irigylésreméltó életet lát maga előtt.
A kutató, még abban az esetben is, ha az általános elismerés sokáig késik, manapság már rendszerint élvezi munkája gyümölcsét. A tudomány fejlődésének mai gyorsitott tempója, a népek legkiválóbbjainak megsokszorozódott részvétele folytán, az elmult évszázadokhoz képest, még a legmerészebb felfedezéseket is hamarabb hóditja meg az egyetemes ismeretek számára. Ma már kizárt dolog, hogy az alapvető gondolat évszázadokon át, sőt akár néhány évtizedig is észrevétlenül maradjon: ha nem is az első szerző megállapitásának alakjában, de hamarosan másodszor is felfedezik és feltétlenül a nagyközönség tudomására jut. A tudomány gyarapodásának a vezető szellemek egyéni érdekeitől való látszólagos függése ellenére, félelmetes szabályozottsággal és logikus rendben halad előre és különös, objektiv törvényei kalauzolják. Mennél fejlettebb valamely határos tudományág, a tudomány egyes szervében meglévő hiányosságok annál kirivóbbak, miután minden részletkérdés szükségszerüen ezer mással van vonatkozásban. A megfelelő pótlás és kiegészités folyton sürgetőbbé válik, ami a gondolkodókat hathatósan odatereli, ahol még tennivaló van. A tudomány történetirójának folytonosan csodálkoznia is kell a fejlődés következetessége felett.
A tudománynak épp e következetes és esetlegességektől önmagában felszabaduló menetéből következik, hogy az egyes tudós vagy kutató előrehaladásával soha sincs összehangolva. A legkedvezőbb egyéni esetben a dolog igy áll: Eleinte a felfedező jóval megelőzi korát. Tegyük fel, hogy uj megállapitásait hamarosan és általánosan megérteti és hozzáférhetővé teszi s tekintélyes iskola alapitásával vagy irodalmi tevékenysége révén annyira érvényesiteni tudja, hogy rövid idő alatt egy csomó munkatársa akad. A tudomány ebben az irányban gyors fejlődésnek is lendül, eleinte a mester kizárólagos vezetése mellett. Csakhamar azonban a tanitványok serege és a munka terjedelme annyira megszaporodik, hogy a vezető tudós nem lehet a dolgoknak teljes ura. Fiatalabb, az uttörő munkában fel nem emésztődött erők friss és szabad energiájukat viszik a mester megcsappant erői helyére és az uj elvet olyan irányban fejlesztik tovább, amelyeket az eredeti szerző annak idején figyelmen kivül hagyott. A tudománynak ez az ifju hajtása mindinkább terjed és gyarapszik, a mester pedig mind öregebb lesz és a fiatalos rohamot nem birja tovább. Nem marad végül más választás, mint félreállani vagy letipratni magát; mindkét megoldás rosszul esik, de általános és egyéni szempontból mégis az első a jobbik.
Volta, az elektromosság tudományos alapvetője, életfeladatának megoldásául végre a nevéről elkeresztelt elektromos oszlopra rábukkanva, olyan mérhetetlen fejlődés előtt tette szabaddá az utat, amelynek területét csak akkor képzelhetjük el, ha technikai és tudományos életünknek az elektromossággal való telitettségére gondolunk. Mielőtt még hires értekezését nyomdába adhatta volna az elektrokémiai felfedezések a puszta szóbeszéd alapján már kezdetüket vették és a következő tudományos korszakot jóformán ki is sajátitották. Feltehető volna, hogy Volta alaposan kiaknázta nagyszerü ötletét. Szó sincs róla: gazdag tevékenysége evvel a tanulmányával jóformán teljesen lezárult, pedig mindössze ötven éves volt és még negyedszázadnál tovább élt. Tudományos müködésével azonban végleg felhagyott, családja körében általános tisztelet közepette éldegélt és gyér közleményei nyilvánvalóvá teszik, hogy a maga részéről egyáltalán nem volt megelégedve amaz iránynyal, amely felé az ő tudományos gyermeke elkalandozott.
Nincsenek közelebbi adataim Volta öregkori szellemi állapotáról s igy nem állapithatom meg, vajjon önként és szivesen conult-e vissza vagy pedig kényszerüségből. Mindenesetre megtette és jól választott. Rosszabb lett volna, ha a csatatéren marad és véleményét fiatal társaival szemben érvényesiteni akarta volna. Később ehhez az elhatározáshoz folyamodott Berzelius, aki Volta felfedezéseit tovább fejlesztette és az elektromos és kémiai tünemények vonatkozásait, amelyektől Volta huzódozott, megállapitotta és közzétette. Fiatalkori tanulmányai alapján a kémiai vegyületek egy elektromossági rendszerét alapitotta meg és rendkivüli módszertani hivatottságával s kitartó és klasszikus tudóshoz méltóan exakt kutatásaival a tudomány fejedelmei közé sorakozott. Évi jelentéseiben dicséretet és gáncsot teli kézzel szórt minden tudományos eseményre és nézete annyira megbizható és becsületes volt, hogy javarészt még ma is helytállanak, aminthogy akkoriban is a piaczra dobott uj kémiai értékek árfolyamát ő határozta meg.
Amikor azonban őt is elérte a Volta végzete, amely senkit sem kerül ki, ha a halhatatlan tudomány olyan vágására csap át, amelyet fogyatékos emlékezőtehetséggel és aggkori elgyengüléssel nem lehet megjárni, – Berzelius nem vonult félre. A tudomány menetét a maga régi zenéjére akarta szabályozni, még pedig eleinte atyai hangon, később komolyabban emelte fel tekintélyes és parancsoló szavát, végül fékeveszett haraggal minden határt legázolt; semmi sem használt. Fiatal szaktársai, akiket annak idején ő maga kalauzolt a tudomány felé, elpártoltak tőle. Nagy külső tisztességben, de lelkileg összetörve s abban a meggyőződésben halt el, hogy a tudomány, amelynek egész életét áldozta, reménytelen örvénybe került.
Az ő esete, amelyet idevázoltam, nem véletlen és kivételes s nemcsak a tudomány vezető emberének hasznos és impozáns életpályája ful ilyen tragikus befejezésbe. Mindazok erre a sorsra jutnak, akik az egyes emberi életnek és az általános emberinek eltérő görbéjét nem méltatják vagy nem akarják figyelemre méltatni. Az emberi élet iránya gyorsan emelkedik és ha nagy emberé, a környezetnek hamar ura lesz, viszont éppen a kivételes élet hatása alatt a környezet nivója is magasabb lesz. Ha azután az egyéni élet delelőre jutott, szükségszerüen le kell alkonyodnia, sokszor hirtelen, néha lassan, de minden körülmények között. Végtelenül nehéz azt a pillanatot megismerni, mikor saját életük vonala a környezeté alá esik s mikor a megszokott tevékenység folytatása már nem a fejlődéssel, hanem az egyéni élet jelentőségének csorbitásával egyértelmü. A tudomány gyönyörü békemunkája itt sem marad tétlen: aki a természeti törvényeket teljesen átérti, lemond az ellenállásról és a szükségszerü folyamatot lehetőleg kevés fájdalommal igyekszik elviselni. A tudomány óriás csataterei mellett nyájas kertek zöldelnek, ahova a vásári lárma nem hat el; olyan virágok nyilnak benne, amelyeket azelőtt is láthatott mindenki, de a pillanat elfutó izgalmában észrevétlenül maradtak.
Ha valaki nem ragadja meg a visszavonulás időszerü pillanatát, jól vigyázzon: csak korábban lehet, későn soha és ha az igazi alkalom elrepült, a döntő elhatározás már meg nem érlelődik. Eljő a szenilis becsvágy: mutassuk meg a világnak hogy még fiatalak vagyunk, – s mindennek vége, a józan belátás örökre elköltözött. Igen, inkább előbb, mint később; ha meggondoljuk, hogy a közeli jövendő ifju hősei a kapunál türelmetlenül várják, mikor lesz már a pálya szabad, örömmel kell félreállani és szivesen tisztelegni a fiatal titánok előtt.