A szakszerü mellékfoglalkozás, amely formálisan főfoglalkozássá lép elő, jelenleg a tanitásban merül ki. A tartalmi azonossággal: a tudományossággal, alkalmazkodik ugyan a czélhoz, de fenmarad a kérdés, vajjon ebből az egyesitésből nem származnak-e jelentékeny hátrányok? Tényleg igy is áll a dolog.
Még manapság is, mikor a tudományos kutatás alapvető fontossága már általánosan elismertetik és jóformán a népszerü igazságok közt foglal helyet, ezt a mellékfoglalkozást ajándékként várják és fogadják attól, aki rátermettnek bizonyul. A kutatónak tulajdonképpeni hivatását kell időben és energiában megrabolnia és a legjobb esetben sem kap más kárpótlást, mint némi hivatali megkönnyebbitést. Természetesen csak idő, még pedig rövid idő kérdése, hogy a helyzet megváltozzék és a szabad, tudományos müködés olyan élethivatásnak legyen tekinthető, amely az illető tudósnak gazdasági sorsát biztositja. Ebben az esetben a kutató benső hivatottságát kielégitendő, nem lesz kénytelen más müködési területre lépni, a puszta megélhetés és a tovább való buvárkodás kedvéért.
Ha a nagy felfedezők tanitói tevékenységét szemügyre veszszük, azt kell tapasztalnunk, hogy uj igazságok megismerése és a tudomány terjesztése közt nincs meghatározott viszony. Talán épp annyi elsőrangu kutató akad, aki nem tud tanitani, mint ahány kitünő tanár, akinek soha ujat felfedeznie nem adatott meg, bár az utóbbi eset mégis ritkább. Vannak viszont adataink, hogy mindkét fajta kiválóság egy személyben egyesül s a tanári pályától egészen elzárkózott tudóssal is találkoztunk már. Ez utóbbi csoport jelenleg fejlődési tendencziát mutat, aminek magyarázata egyrészt abban rejlik, hogy manapság több tudományos előkészültséget igénylő pálya van, mint valaha, másrészt természetesen folyton szaporodik az egyetemi képzettségüek száma, akik a tudományos munka vágyával és technikai készségével szivesen ragadják meg a gyakorlati érvényesülés alkalmait. Ezzel kapcsolatosan azonban a tudománynyal foglalkozók egy értékes fajtája kezd kialakulni: az amatőr kutatóké, akik anyagi érdek nélkül, lelki szükségből fognak a munkához. Eddig ez a tipus Angliára, a vagyoni függetlenség ősi és általános fészkére szoritkozott, harmincz év óta azonban Németország is a gazdag államok sorába lépett és a német nemzet fontos létérdeke, hogy az örökölt és szerzett vagyon ilyen czélu értékesitése nemzeti szokássá váljék. Jellemző, hogy Siemens, az ipar e valódi fejedelme, minden siker és kitüntetés közül a berlini akadémiába való felvételét s az ebben rejlő megbecsülést tartja a legtöbbre. Természetesen a vagyon és a kutatási tehetség elegendő mértékben ritkán van meg egy emberben; akinek azonban magának nincs kellő tehetsége, üzzön sportot abból és gyarapitsa a nemzet javait azzal, hogy fiatal genieket szegényes viszonyaikból kiemel és kitanit. Ezzel a helyes eljárással szemben az az amerikai szokás, hogy a kétes eszközökkel összeharácsolt milliók egy parányát tudományos czélokra dobják oda, durva és esztelen tempó.
A tanitói és kutatói hivatás egyesitésénél két teljesen különböző csoportra akadunk: egyfelől azokra a kutatókra, akik kitünő tanárkodásukkal személyi iskolát teremtenek, másrészt azokra, akik kedvetlenül és közvetlen hatás nélkül adnak elő. Láttuk a mi példáinknál is e két élesen eltérő válfajt: Liebiget, az intenziv oktatás nagymesterét és Helmholtzot, akit sokoldalu tehetsége éppen a kathedrán hagyott cserben.
Sokszor felhivtam az illetékes körök figyelmét erre a két tipusra és azt javasoltam, hogy klasszikus és romantikus névvel illessük őket. Ez a megjelölés magától értetődőleg csak az általános irányt szabja ki, az egyes összeférő vagy összeütköző tulajdonságokat ezen a nyomon kell keresni és kiválasztani: főleg a temperamentum stilus-különbségeiről van szó.
A klasszikus tipus, amelyet Helmholtzban látunk megtestesülve, melankólikus vérmérsékletü és lassan reagáló; a mindennapi érintkezésben tartózkodóak, őrizkednek minden könnyelmü közlékenységtől, akár személyükre, akár tudományos eredményeikre vonatkoznék. Ha később tekintélyre és társadalmi poziczióra tesznek szert, tartózkodásuk méltóságteljes magatartásban nyilvánul, amit rendszerint tulzott gőggel magyaráznak s pedig csak a rettegett, váratlan helyzetek megelőzését czélozza. Agybeli reagáló-képességük viszonylagos lassuságát (magaviseletük forrás-okát), munkaterveik makacs kivitelével és az adott problémának való teljes odaadásukkal gazdagon ki tudják egyenliteni. Newton, a jellegzetes klasszikus, arra a kérdésre, hogyan bukkant rá felfedezéseire, a közismert feleletet adta: folytonos gondolkodással.
Ebből következik irásaik és tanulmányaik karaktere is. Elviselhetetlennek érzik azt a lehetőséget, hogy valaki esetleg valamely hibát süthetne reájuk, tehát végtelen gondossággal dolgozzák ki eredményeiket, hogy minden oldalról megtámadhatatlanok legyenek. Gyakran megesik velük, hogy valamely kisérleti eredmény már régen kész és még sem találják a nyilvánosságra érettnek. Ezt a körülményt Gaussnak, egy tipikusan klasszikus tudósnak szavaival világitjuk meg, aki, mikor munkájának állása iránt érdeklődtek, azt válaszolta, hogy: eredményeim már rég meg vannak, csak azt nem tudom még pontosan, hogyan fogok hozzájuk jutni? Vagyis: annyira fontosnak tartotta eredményei levezetését, bizonyitását és más problémákhoz való vonatkoztatásait, hogy mindezen feladatok megoldása előtt munkáját tökéletlennek érezte.
A reakczió lassu menetéből következik a tanitásra való alkalmatlanságuk is. Az eleven és hatékony előadás a rögtönzés nagy készségét feltételezi; a lelkes hevület nem tehető páczba, ha azonban maga a tanár is unja a dolgot, tanitványat sem tudja elragadni. Régi, elfogadott tények viszont nem izgatnak senkit, de uj és nagy eszmék, amelyek az előadó tanár ajkán születtek, feltétlenül meghóditják a hallgatóságot is. Ebben van a nagy romantikusok feledhetetlen sikereinek titka, pedig retorikai és alaki tekintetben ugyancsak kifogás alá esnek. A klasszikus tudós természeténél fogva sohasem számithat olyan diadalokra, hiszen a rögtönzést ösztönszerüleg és meggyőződésből is utálja. A legokosabb, amit tehet, ha felolvasását gondosan kidolgozza és minden előrelátható ellenvetéssel szemben felvértezi, vagyis beszélő könyvvé alakul át. Miután ez a megoldás nem nagyon észszerü, meg kell bocsátanunk, ha a klasszikus tanár a személyes oktatást egyáltalán nem szereti és lehetőleg megszökik előle.
A laboratóriumi vagy szemináriumi oktatás még inkább gyors és lényegbevágó tudományos reagáló képességet követel; nem elég, ha a tanár határozott feladatokat tüz ki, hanem meg kell mutatnia, hogyan lehet ügyesen és szakszerüen az ismeretlen területeken való buvárkodás számtalan akadályait legyőzni. Hogyha a tanár minden egyes esetben azt kénytelen mondani, hogy: először gondolkodni akarok a dolog fölött s másnapra azután pompás megoldást süt ki, a tanitvány már idegenül érzi magát és munkáját nem fogja önállóan és öntudatosan tovább folytatni. Ha azonban tanárja igy szólhat: majd együtt gondolkodunk a dolgon, s bizalmas fesztelenséggel hányják-vetik meg a lehetőségek sorát, a tanitvány még ha a sikerhez kevéssel is járult, a megoldás mikéntjét látja és érti s a legközelebbi alkalommal már egyedül fog megpróbálkozni vele. Erre a tanári hivatásra viszont csak a rögtönzés mestere vállalkozhat, akinek olyan gyakorlata van, hogy a sikerben nem kell kételkednie: tehát a romantikus jellegzetes vonásáról beszélünk.
Evvel a jellemvonással különben a romantikus lényege már adva is van. Agybeli berendezkedése a szellemi visszahatás rendkivüli gyorsaságában és a meginduló gondolatsorok eleven és bőséges leperdülésében jelentkezik s egyéb ismérvei is közvetlenül ettől a berendezkedéstől függnek. Szangvinikusnak kell lennie és dus szellemi termelését közre kell árasztania. Nem fog egy határozott kérdésen évekig rágódni, hanem egy csomó érdekkört egyszerre vagy legalább gyors egymásutánban követ, miután minden külső befolyásra azonnal reagál. Szellemi mozgékonyságánál fogva a jelentkező tudományos kérdésekre a felelet csaknem egyidejüleg adódik, a kérdések roppant tömege azonban lehetetlenné teszi, hogy mindegyiket olyan aprólékos gonddal dolgozza ki, ahogy a klasszikus szokta. Szellemi tulajdonaikkal szemben is másféleképpen viselkednek: a klasszikus tudós egyéni birtoknak tekinti, olyan sokáig és olyan teljes odaadással dolgozott rajta, hogy szinte vérévé vált s ha más tart rá igényt, ugy védi, mint a saját gyermekét. A romantikus fajta ellenben olyan könnyen és gazdagon termel, hogy inkább helyet kell a régi kidobásával az uj részére teremteni, mintsem hogy a befejezett munkával való személyes összefüggésért kardoskodjék. A klasszikus nem szeret készülő műveiről beszélni, a romantikus viszont nemcsak hogy szivesen és kimeritően cseveg róluk, hanem gondolatait, szempontjait és belső vajudásait világgá bocsátja, mindenki alapul veheti őket a maga munkájához vagy felfedezéséhez és a romantikus nem veszi rossznéven, ha tőle elemelnek valamit. Magának is több van belőle, mint amennyit felhasználhat.
Nem kell részletesebben bizonyitani, hogy éppen e tulajdonságok révén lesz a romantikusból kitünő tanár. Gondolatokban és problémákban való tulterheltség sehol sem csappantható le jobban és természetszerübben, mint szorgalmas tanitványok körében, sőt a tanár lelkesedése még a hanyagokat is ösztökéli. Liebig, a nagy romantikus, a legkedvezőtlenebb körülmények közt is, mihelyt lehet, iskolát alapit; olyan erős belső szükség készteti erre, hogy áldozatok árán rendezi be és tartja fenn s rövid idő alatt olyan sikerekre hivatkozhat, hogy a tanitványok az egész művelt világból tódulnak hozzá. A kicsi és jelentéktelen Giessen néhány év alatt nemzetközi hirességre tesz szert; a német határon idegenek bukkannak fel: merre visz az ut Giessenbe?
Liebig hatásának döntő motivumát tanitványai egyértelmüleg abban állapitják meg, hogy állandóan lelkesedést tudott bennük kelteni és ébrentartani tudományos munkásságuk iránt. A kikerülhetetlen elkedvetlenedési időszakokat egy pár gyujtó szóval mindig át tudta ugrani és tanitványai gyengülő kitartását megszilárditani s ez volt az igazi eredmények kulcsa. Tény, hogy az akarat képessége minden más közül a legritkábban van kifejlődve. Sokan vannak, akik minden jóra hajlanak, de akarni nem tudnak, legalább is olyan eltökéltséggel, hogy akaratukat minden nehézség és akadály ellenére érvényesithessék. Ezekben a jelenségekben is a félremagyarázott oktatási politika bünös. Ha a tanuló a tanár rendelkezéseihez lehetőleg alkalmazkodik, ez a tanárnak igen kényelmes s ösztönszerüleg feléleszti benne azt a gondolatot, hogy az ilyen gyerek egyszersmind nagyon jó diák. A nevelés jeligéje tehát: a lehető legengedelmesebb tanitványokat! Az életben azonban engedelmességgel nem lehet zöld ágra vergődni, sőt éppen megforditva: azok jutnak legtöbbre, akiket erős akarat vezet s akik nem törődnek avval, mit tartanak mások róluk, hanem a maguk czéljaival akarnak tisztában lenni. Nemcsak az egoisták ilyenek, hanem az emberiség nagy jótevői is; hajthatatlan akaraterő nélkül az emberi viszonyok megjavitása nem sikerülhet, még a legnemesebb és legértékesebb czélokat is egy konzervativ többség fogja mindig ellenezni. Lélektani szükségszerüség ez; a tétlenségi elv a szellemi életre is áll, nemcsak a mechanikára.
Az akarathiány általános voltát a romantikus tanár, aki fölös és meggyőző akaraterővel van telitve, tiszteletreméltó módon csökkenti. Társas együttműködés és egy tekintélyes idegen akarat mellett az átlagember akarat-érvényesitése sokkal könnyebb; nemcsak szivesen teszi meg, amire biztatják, hanem még hálás is érte. A tanár egyénisége a közvetlen hatás folytán tanitványaiban szinte megsokszorozódik és időben és térben valósággal hihetetlen eredményeket hozhat világra.
A klasszikus minderre képtelen és még külső lehetőség esetén sem fog ilyesmire törekedni. Mikor Gauss göttingeni professzor volt, még divott az a szokás, hogy a tanitványok félév elején személyesen jelentkeztek. Gauss tudomásul vette a jelentkezést, de minden diáknak egész őszintén megmondotta, hogy a felolvasásokból valószinüleg nem lesz semmi, abban a reményben, hogy majd csak visszalépnek. A klasszikus tudósnak viszont roppant nagy személytelen és a jövőbe nyuló hatásképessége van. Műveinek kerek tökéletessége gondolat-birodalmát soká és változatlanul megőrzi. Tudjuk, hogy egy csiszolt üveglap kémiai és egyéb mechanikai hatásoknak jóval tovább tud ellenállni, mint a csiszolatlan; a klasszikus művet is belső lezártsága tartósabbá teszi, mint amilyen puszta anyaga szerint lehetne. Ilyen összhangzatos alkotás módositásának ötlete azután mindig körülményesen bizonyitandó, mielőtt hitelre találna: ezért van a klasszikus stilü tudományos munkának bár később beálló, de huzamosabb és teljesebb hatása, mint a romantikus tudósénak.
A romantikus mü hatása másban rejlik; nem tökéletessége és lezárt volta, hanem az eleven élettel való kapcsolata jellemzi. Gyakran maga a romantikus tudós hivta ki az általános figyelmet problémáira s igy munkáját a napi eseményekbe ojthatta bele. Gyors és széleskörü hatását ez a körülmény biztositja, viszont müvének állandóságát is letöri. A piramis köveinek megbolygatása nélkül évezredekig megáll, az erdő csak folytonos ültetés és pótlás által élhet tovább. A fiatal fák viszont elődeik megtermékenyitett talajából hajtanak ki; azok az elemek tehát, amelyeket a faősök a sziklákból szerves életre asszimiláltak, örökkétartó hatást fejtenek ki. A két tipusnak a gondolkodás időbeli mértékében rejlő eltérése müveik hatásmódjában is visszaverődik: az egyik lassan és nyomatékosan, a másik gyorsan és széles körben érvényesül.