Ha most már a nevelés és tanitás feltételeihez fordulunk, azt látjuk, hogy a nagy emberek nevelése, amit értelmes szülők néha megkisérlenek, majdnem biztosan balul üt ki; többnyire szerencsétlen emberek kerülnek ki a próbából. Az illetők tudniillik erre a feladatra a született alkalmassággal nem rendelkeztek, mert ha véletlenül megfelelnek, bizonyára a leghatározottabban védekeztek volna ilyetén módon való neveltetésük ellen. Emlékezzünk vissza arra a ferde helyzetre, amelybe a nagy emberek jórésze gyermekkorában iskolájával szemben került: feltünő ellenmondás áll fenn az okos kiképzésnek hangsulyozott és igazolt szükségessége és a szokásos neveltetésnek ösztönszerü visszautasitása közt.
Ez ellenmondás megoldását már előbb jeleztem: a tanitás minemüsége idézi elő az ellentétet. Liebig a gimnáziumban az utolsó, vagy legutolsó helyet foglalta el, Mayert is ugyanez a sors érte. Helmholtz később bevallotta, hogy a latin órák alatt titokban a geometriai optika köréből vett számitásokat oldott meg, habár az apai házban divó kötelességérzet révén nagyobb összetüzések elkerülhetővé váltak; különben sem volt erőszakos természetü.
Viszont azt találjuk, hogy épp ebben a korban él a gyermekben a legnagyobb hajlandóság meglevő érdeklődéseivel összhangzó munkásság iránt. Liebig irja, hogy mikor a darmstadti udvari könyvtáros a könyvekre szabaditotta, válogatás nélkül, mindent befalt, ami csak a kémiára vonatkozott; Mayer a hajón való tanulmányokba merült életét is hasonló szinekkel festi. Faraday pedig a bekötés végett átadott könyveket előbb mind elolvasta. A lázas vágy: a kedvelt tudományos területeknek teljesen urává lenni, a kutató tehetségnek még a legkedvezőtlenebb körülmények közt is általános ismertető jele.
Nem mondhatnók, hogy a német iskolákban ma uralkodó tanitási szellem e vágyódásnak kedvezne. Az elemi iskolában a hittan-magolást, a középiskolában pedig a nyelvek tanitását viszik tulzásba. Mindkettő egy középkori világnézetnek maradéka, bár más tereken. A vallásos felfogásnak a mai embereknél már nincs az a benső jelentősége, mint a középkorban, mikor az egész szellemi életet felszitta és betöltötte. Arról nem lehet szó, hogy ezt a kort ismét visszaállitsuk; ehhez a mi szellemi értékünk még az ugynevezett alsóbb osztályoknál is nagyon gazdag és sokoldalu. Sőt az egyes embernek növekvő részvétele hazájának s a közügyeknek intézésében az érdeklődést ellenállhatlanul, mindinkább a világi ügyek felé tereli. Az egyidejüleg gyarapodó szellemi önállóság természetszerüen ellenszegül a kötelező valláserkölcsi felfogás lenyelésének; az a követelés tehát, hogy a vallásoktatás az előirt tananyag közül az állami népiskolákban kiküszöböltessék, a dolog természeténél fogva kikerülhetetlen és ellentállhatatlan. Azt a belső szükségletet, hogy a „nép részére a vallás megóvassék“, leginkább azok érzik, akik maguk a vallásos hitet már régen elveszitették. A vallásoktatásnak az iskolákból való kizárása ellenére is különben igen élénk vallásos élet fejlődhetik ki. Északamerika keleti államaiban a hagyományos puritán érzület nemzedékeken át fennmaradt, az állami vallásoktatás igénybe vétele nélkül.
Hogy azonban a dogmatikus tanitás akármily módjának is a kutatószellem kifejlődésére káros hatással kell lennie, a kiváló egyén lélektani feltételeinek és tulajdonságainak elemzéséből is nyilvánvaló. Ismertető jele: uj utakon jár és megnyitja mások számára is őket, aminek viszont szükségszerü kelléke, hogy a kutató előtt ne legyen tekintélye a járt utaknak, vagyis öröklött nézeteknek, hanem szokásból vagy ösztönszerüen megvizsgálja, vajjon helyesek-e? Minden létezővel szemben való e kritikai hajlandóságon kivül szüksége van a járatlan, a ki nem próbált és ki nem gondolt dolgok szenvedélyes kivánására is. Gyermekek és fiatal állatok ugyanezt a hajlamot mutatják: mindent kikutatni és mindenbe beledugni az orrukat. Általában meg van tehát az alapösztön a kutatáshoz, többnyire azonban nem elég hatékony, hogy mint az életnek irányitó tényezője huzamosan fentarthassa magát. Ennek az ösztönnek fentartását azonban az a ténykörülmény veszélyezteti legjobban, hogy a tanitási rendszer ellenőrizetlen adatok szellemi befogadását kényszeriti ki.
A népiskolában egyáltalában nem vehető észre valami nagy ellentállás a szokott nevelési rendszerrel szemben, ami a tanuló zsenge korával függ össze: eszébe sem juthat tanitójával belső vagy külső harczba bocsátkozni. A mai tanitás különben némi kárpótlást is nyujt: az utolsó időben mindinkább szakszerübbé válik és a tanulóval azokat az ismereteket is közli, amelyek iránt a legélénkebben érdeklődik; legalább is azt hiszem, hogy Németország mai népiskoláiban ilyen tendenczia kap lábra.
Rendkivül erősen mutatkozik a leendő kutatónak ellenszegülése a középiskolákban, még pedig rendszerint a nyelvek körül, miután az eljárás dogmatikus. A tényleges viszonyok csodálatos félreismerése következtében az antik nyelvek Németországszerte egy évszázad óta szinte vallásos tiszteletnek örvendenek és szószólóik türelmetlenség dolgában a középkor papjaival vetekedhetnek. Hogy az ilyen türelmetlenségnek megfelelő korlátoltság az előfeltétele, csak jelezni akarjuk. E korlátoltság az igazi tudományok terén való járatlanságban és e tudományok megvetésében nyilvánul, ama képtelen ürügy alatt, hogy az ókor népei már az emberi tökéletesség legfőbb fokát érték el. Az antik nyelvek imádása azután a többi nyelvek tulbecsülésére is vezetett, amelyeknek különös „müveltségi értéket“ tulajdonitanak, de a bizonyitás eddig még nem sikerült. Vagy láttuk-e már, hogy egy sok nyelvet beszélő ember valami rendkivülit hozott létre? Ha igy volna, akkor a nemzetközi szállodák portásai és a hálókocsik ellenőrei, akik egy fél, sőt egész tuczat nyelvet beszélnek, az emberiség értelmi virágát képviselnék. A nők különösen alkalmasak idegen nyelvek tökéletes elsajátitására, viszont már határozottan meggyőződhettünk arról, hogy a női lélek a kutató képességet általában nélkülözi.
A fenti megjegyzés váratlan világitásba is helyezte a nyelvtanitás állitólagos logikai értékét, amit szintén határozottan kétségbe kell vonnunk. A goemetria logikai értékét például el lehet ismernünk, mert e tudományban rendszeres meghatározások és következtetések vannak és ezáltal a gyakorlati logika iskolájául szolgálhat, mindaddig, mig a tanitás üres formulákba nem ful. A nyelveknél azonban csak önkényes szabályok alkalmazásáról van szó, melyek épp ilyen önkényes kivételek által mindenütt megtörnek. Abban a számtalan esetben, amikor a logika, vagyis egy éppen megtanult szabály szakszerü alkalmazása, határozott formákat kivánna, a tanulónak azt kell megjegyeznie magának, hogy ez a forma – tilos. Ez a gyakorlat homlokegyenest ellenkezője annak, amire a matematika és a természettudományok oktatnak és az a tanuló, aki nyelvek közt növekedik fel, kénytelen szellemi szempontjait alapjukban megváltoztatni, ha például fizikát akar elsajátitani.
A nyelvtanitás olyan baj, amelynek szükségszerüségét nagyban tulozzák. Azt mondják mindig, hogy csakis a nyelv által lehet az idegen népek szellemébe és lelkébe behatolni. Milyen jelentősége van a középiskolai tanuló számára, hogy az idegen népek szellemébe és lelkébe behatoljon? Legközelebb fekvő feladata mégis az, hogy a maga népének szellemét és lelkét ismerje meg és az iskola e kézenfekvő fontos feladatot illuzórius czélok javára hanyagolja el.
Az idegen népek belső megértéséhez olyan érettség kell, amilyent egy középiskolai tanulónál nem szabad föltételeznünk és ha elérhető is volna, vajjon érthető értékviszonyban állna az eredmény ahhoz az óriási idő- és energiapazarláshoz, amelyet reá forditottak? Akkor kell ilyesmivel foglalkozni, amikor az iskolával szemben mindenfelől sürgős követeléseket támasztanak, amelyek csakis azért nem teljesithetők, mert a szükségtelen nyelvtanitás több szabad teret nem engedhet?
A helyzet még rosszabbodik amaz aprólékoskodó módszer miatt, ahogy a régi filológiai hagyományok szerint a modern nyelvek tanitása is folyik. Mig pinczérek, kereskedelmi tanonczok, hálókocsi-kalauzok rövid idő alatt sajátitják el az idegen nyelveket, gimnazistáink sok évi tanulás után jóval kevesebb eredményt érnek el. Itt van azután a modern ifju, akitől a tanuláshoz való kedvét s látóköre kiterjesztésének vágyát egész életére elrabolták és aki már csak azt akarja tanulni, amivel leggyorsabban „karriért“ csinálhat. Szerencsére nem mindnyájan ilyenek.
E fejtegetéseimet nem személyes izlés, hanem sajnos, teljesen reális viszonyok igazolják: az a rendszeres ellenszenv, amely a későbbi nagy kutatók és felfedezők, vagyis az emberiség értelmi vezetői részéről az iskolák nyelvi zsarnoksága ellen mindig megnyilvánult. Ifjukorukban mohó tudásvágyukkal tünnek ki a reális tárgyak iránt, könnyen megkülönböztethetők tehát azoktól, akik csakis lustaságból szegülnek ellene az iskolai követelményeknek. Éppen a nagy kutatók azok, akik a legtöbb ellentállást fejtik ki; a körülményekhez képest, ugy ahogy keresztül csusznak vagy hajótörést szenvednek, később azután, mint nagy férfiak „rendszertelen kiképzés“-ük folytán öreg nyelvtanáruk fejcsóválásait provokálják.