A teremtő szellemek tulajdonképpeni szolgáltatásaihoz értünk; megállapitottuk és megértettük már, hogy nagyon fiatal éveikben szoktak jelentkezni. Ha azonban utána nézünk, vajjon ez tényleg az első tudományos termésük-e, rendszerint tagadó választ kell adnunk. Ne felejtsük el azonban, hogy a mai tudósnak külső előrehaladása bizonyos próbamunkákat követel meg (doktori értekezés, stb.), amelyek rendszerint a kezdő tapogatózásaiból állanak. Miután pedig az ilyen műveket szokás szerint kinyomatják, igazi produktumaikat a nyilvánosság előtt is megelőzik és a szerző jellemét és értékét rendszerint homályban hagyják. Mayernek a szantoninról szóló értekezése példának okáért abszolut átlagmunka, nem is sejteti az iró belső mozgató eszméit. Más esetekben is igy áll a dolog, ami különben nagyon természetes. Az első nyilvános fellépést habozás s óvatosság előzi meg s a titkos szerelmek nem szólalnak meg mindjárt, hanem a meglévő anyaghoz fordulnak. Kivétel csak akkor fordul elő, ha a felfedezőnek előbb egyáltalán nem volt alkalma a piaczra lépni, igy Sadi Carnot esetében, az energetika második főtétele felfedezőjénél, akinek mindössze egy rövid, de világhirü mesterműve van.
E külső tüneteket azonban nem szabad akként értelmeznünk, mintha az alapvető munka gondolatai is később támadtak volna. Sok bizonyságunk van arra, hogy olyan gondolkodási irányokról van szó, amelyek már igen korán léptek fel, gyerekkori benyomások, személyes tapasztalatok vagy idősebbek szellemi befolyásolásai alakjában. Ilyen nagyszerü alkotások nem egy-egy szerencsés pillanat kincsei, hanem csak hosszu les után jönnek puskára. Fájdalom, ritkán követjük visszafelé az első nyomokat: Mayernél azonban látjuk azt a rettenetes, meg-megujuló erőfeszitést, amely a gondolat tiszta fogalmazását megelőzi; öreg, tapasztalt pisztrángot kell horogra kapni: tudjuk, hogy itt van, néha fel-felcsillan, majd megint eltünik, már a magunkénak hisszük, amikor ujra elvesztjük szem elől. Sok meddő kisérlet után ismerjük ki csak annyira, hogy a kezünk közé kerül s még akkor, az utolsó pillanatban is hányszor kicsuszik! De végül meg kell keriteni; a felfedezőnek nem lehet addig nyugta, amig az adott kérdésnek ura nem lesz.
Mindenesetre tehát: ez a munka összes erejét és egész odaadását kivánja meg a lelkes fiatal tudóstól. Hozzá nem értő emberek hirét terjesztették, mintha a felfedező olyan könnyen arathatná le a maga gyümölcseit, ahogy egy körtét megeszünk. Evvel szemben, nemcsak a tudomány, hanem a müvészet nagy alkotásaira is áll, hogy minden egyes ilyen mü az alkotó minden erőfeszitésének végső kimeritésével született. A kész dolog azután frissnek és könnyednek tetszhet, ez a látszat azonban csak a tökéletesen kivitt munka eredménye, nem pedig a légbőlkapottság bizonyitéka.
A teljes odaadást utólag az a gyakori tény bizonyitja, hogy a szerző összes energiája evvel az egy terméssel kimerül. Mayer is példa erre, ugyszintén Sadi Carnot is; a tudománynak még sok ilyen Siegfriedje van: gyakran az életükkel fizetnek érte s ezek még a szerencsésebbek. A többiek avval a tudattal tengődnek tovább, hogy első alkotásuk volt ugyan a legnagyobb, egyszersmind azonban az egyetlen s ez a meggyőződés nem aranyozza be senki életét sem, legalább eddig, amig a méltó reprodukczió képességének hiánya rendszerint szemrehányásként esik vissza az illetőre. Ha e jelenség szükségszerüségét belátnák, mindenesetre könnyebben és derüsebben lehetne elviselni: természeti törvények ellen nem lehet boldogulni ugy sem Keller az, aki Seldwyla lakóiról meséli, hogy fiatalságukban mindegyiknek megvolt a maga fénykora, azután leáldozott és szürke öregség mered reménytelenül reájuk. A felfedezőre is ez a sors vár, annál valószinübben, minél jelentékenyebb volt felfedezése és minél fiatalabban bukkant rá. Akadnak rendkivüli szervezetü emberek, akiknek jelentékeny felfedezésekhez való képességük érettebb korukra is megmarad; a következményeket is azután sokkal könnyebben viselik el, mint a fiatalok kevésbbé ellentálló és kevésbbé megkérgesedett természete.
E ténybeli megállapitások is ellentétben állnak a népszerü gondolkozással, amely szerint valaki annál alkalmasabb jövendő felfedezésekre, minél jelentékenyebbek vannak már a háta mögött. Ez a feltevés a való viszonyokkal teljesen ellenkezik: minél sulyosabb volt az első felfedezés, annál kevésbbé várható, hogy hasonló értékben megismétlődjék. A tapasztalat is gyakran megerősiti a mi véleményünket: amikor Kirchhoffot és Kundtot, e két kitünő fizikust Berlinbe meghivták, abban a reményben történt, hogy megkezdett pályájukat emelkedő tendencziával folytathatják, de – épp az ellenkezője következett be. A feltalálókkal is igy vagyunk: Edisont nagyszerü találmányai után elhalmozták minden képzelhető támogatással és még sem tudta már sokra vinni, évek óta alig produkált valamit, ami régi sikereihez fogható volna. Ha a vállalkozó szellemü üzletemberek, akik vele rosszul spekuláltak, a feltalálás lélektani feltételeivel tisztában lettek volna, inkább fiatal és tehetséges tudósokra szánták volna a pénzüket, akiknek az érvényesüléshez éppen csak a mód és alkalom hiányzik. Abba, aki a szociálpolitikában és a szervezési munkában még többre vitte, mint az optika területén, a helyes uton járt: egész Németországban keresett-kutatott fiatal emberek után, akiket, gyakorlati próbák alapján, lekötött magának, hogy teremtő erejüket gyárai részére biztosithassa.
Jeleztük, hogy valamely kiváló felfedezés hátrányos következményei, amelyek a fiatal korban annyira gyakoriak, később arányosan csökkennek. Természetesen más tényezők is számitásba jönnek, főleg a felfedezés érvényesitésének több-kevesebb nehézségei, amelyek a szervezetet ujabb erőveszteségnek vetik alá és további munkára már alkalmatlanabbá teszik. Az idejekorán érvényesülőknek tehát kettős szerencséjük van: a fel nem ismerés keserveit megtakaritják és több kilátásuk marad, hogy még érdemleges eredményeket érhetnek el s az önvád furdalásai ellen védve lesznek. Helmholtz példájára hivatkozunk: az erő megmaradásáról való munkáját nem tekintette egyéni reform-alkotásnak, hanem lényegében már ismeretes, csak észrevétlenül maradt vonatkozások összefoglalásának és átdolgozásának. Hamarosan azonban baráti kör veszi körül, amely uj ötleteit a legmelegebben pártjába veszi és a külső elismerés jelei sem késtek sokáig. Nem is tört meg időnek előtte, sőt rendkivüli munkaképessége haláláig szinte csorbitatlan volt, amit persze jórészt munkamezeje alkalmas felcserélésének is köszönhetett.
Valószinü tehát, hogy a jeles felfedezéseket a kimerülés tünetei váltják fel, de a körülményektől függ: mennyire. Általános fejtegetéseink az egyes esetek megitélését mindenesetre megkönnyitik.