Nyilvánvalóvá tettük, hogy a kiváló kutatók életkörülményei és fejlődési feltételei lehető alapos megismerésének milyen gyakorlati fontossága van. Legalább is olyan, mint e ragyogó egyéniségek iránt való elméleti vagy általánosságokban tartott érdeklődésnek. A történeti vizsgálódás által felderithetünk egyes személyi részletkérdéseket, a legjobb esetben megtudnók, hogy Ranke szavai szerint „hogyan is volt tulajdonképpen“ az illetővel; de arra a felsőbbrangu feladatra nem vállalkozhatnánk, hogy következtetéseket vonjunk le, vajjon a nagy tudósok életkörülményeiből melyek hatottak kedvezően kifejlődésükre és melyek kedvezőtlenül? Pedig hangsulyozni akarom, hogy ezt a merész vállalkozást igenis szükségesnek tartom. A történelem megismertet bennünket a kitünő emberek aprólékos életviszonyaival, de a nagyobb közösségekkel: városokkal, államokkal és népekkel is; a tudomány tulajdonképeni hivatásán esne sérelem, ha mindezen tényezők egyes kicsinyes körülményeinek ismeretével megelégednénk. A természetvizsgáló is csak egyes személyeket vagy eseteket figyelhet meg és próbálhat ki, de nem elégszik meg soha annak megállapitásával, hogy ezekben az egyes esetekben miről van szó, hanem avval kezdi a maga tudományos munkásságát, hogy a megvizsgálás alá vont példánál mi volt az általános és mi volt az egyéni jellegü. Cak az általános vonatkozás érdekli és siker esetén csak az általánosra állitja fel az uj természeti törvényt, amelyet eredményes munkájából vont le.
Ugyanigy kell tehát megragadnunk és megvalósitanunk a nagy emberek élettörténetének problémáját. El kell különitenünk az általánost az egyénitől, az előbbit szakszerüen fejtjük ki, az utóbbi pedig csak annyiban jöhet számba, amennyiben az általános szempontokra nyilvánvaló befolyása volt.
Két kérdés van tehát; először: mi az általános vagy hogyan ismerhető fel?, – másodszor: hogyan tudjuk meg, minek van fontossága a részletkérdések vagy egyéni viszonyok közül az általánost illetőleg? Először meg kell válaszolnunk az első kérdést, hogy azután a másikat szemügyre vehessük.
Az általános vagy törvényszerű elem – a mely tehát minden egyes jelenség megitélésénél és értékelésénél első sorban jön figyelembe – minden individuális esetben egyező módon és formában található meg. A tudományos munkának van egy csalhatatlan ismérve, a mely mindig jelzi, hogy egy bizonyos kérdés egyáltalában és mennyire tudományos jelentőségű, ez az ismérv, hogy tudományos eredmények alapján „jósolni“ lehessen. A természettudományok terén ez a feltevés igen egyszerü. A geológus egy állkapocs formáiból előre meg tudja mondani, milyennek kell az illető állat csontvázának lennie és ha a kémikus egy új elemet fedez fel, akkor megjövendölheti: mekkora lesz a speczifikus hőfoka, még ha nincs is semmiféle mértéke róla. A jövendölés e lehetősége a vonatkozó természeti törvények ismeretén nyugszik s e természeti törvényeknek meg van az a tulajdonságuk és czélzatuk, hogy szabályszerűen megismétlődő viszonylatokat egy jellegzetes kifejezési formába foglaljanak össze. Más szóval: csak szabályszerűen visszatérő jelenségeket lehet megjósolni és a természeti törvények éppen azt fejezik ki, a mi megismétlődik.
A nagy emberek életfeltételeinek sajátos problémájával szemben is tehát az a feladatunk, hogy megtaláljuk és kifejezzük az örök ismétlődéseket a más nagy emberekkel való egybevetéseknél. A homo sapiens egy különös válfajának kell őket tekintenünk és kizárólag természettudományos alapon kell azokat az ismérveket és sajátságokat kikutatnunk, a melyek tekintetében hasonlítanak egymáshoz és kiemelkednek a többi emberek közül. Az átlag-emberrel való megegyezéseik kimutatása ellenben közömbös; avval a megismeréssel, hogy semmi különös vonás nem fordul elő, az érdeklődés is kialszik. Ebből magyarázható a filológiailag agyon nem iskolázott ember ösztönszerű ellenszenve avval a szatócs-munkával szemben, a melylyel néha nagy emberek életének jelentéktelen eseményeit összekapirgálják. Ha ennek az ellenszenvnek azt szegzik elébe, hogy nem lehet tudni, vajjon ezek az aprólékosságok egyszer majd valamely speciális szempontból nem lesznek-e érdekfeszítők és nem lett volna-e örök veszteség, ha figyelmen kivül maradtak volna, – úgy megint érvényesiteni kell a mi álláspontunkat: csak az általánosnak, az ismétlődhetőnek van fontossága. Tudományos értelemben tehát nincs örök veszteség. Ha az elveszett érték csak egyszer fordul, illetve fordult elő, akkor fenntartására nincs semmi szükség, mint a hogy felesleges, hogy az utókort arról az időjárásról értesítsük, a mely mellett egy tudományos felfedezés megtörtént. Viszont: ha valami igazán lényegesről van szó, akkor fontosságához mérten sokszor és sokféleképpen fog ismétlődni s igy az egyes példa elenyészése nem jelent semmit. Még az adott eset megjelölésénél sem pótolhatatlan az ilyen részleges veszteség, a melynek súlyát csak később ismerjük fel; minél nyilvánvalóbbak az általános törvények, annál könnyebben lehet egyes esetekben a hiányzót interpolálni, azaz: a mértékadó törvényszerűségekből kiegészíteni s az űrt betölteni.
Tudom, hogy e fejtegetéseimmel egy igen elterjedt felfogással helyezkedem szembe, a melynek éppen a történelemre és az evvel összefüggő érdekekre való befolyása rendkivül erős. „Szent az a hely, a melyet nagy ember taposott“, – és ez által egy olyan kultusz igazolódik, a mely fétisimádássá fajul. A művelt és modern ember, a ki lenézi a középkor vallásos rajongásait, a maga többé-kevéssé felmagasztosított művészi és tudományos szentjeivel épp ilyen középkori ereklye-misztériumot űz, a hogy az ujságtárczákból és a schöngeist-könyvekből nap-nap mellett látjuk. S ennek egyedülvaló okát abban a helytelen feltevésben kell keresnünk, mintha pótolhatatlan értékű egyéni vonatkozásokról volna szó. Pedig az egyén és egyed mindig korlátozott és esetleges valami. Ha Goethe szavaira hivatkoznak, hogy „földi embernek legfőbb boldogsága: a személyisége“, ne tessék elfelejteni, hogy Goethe boldogságot és nem értéket említ. Ugyancsak Goethe irja azonban ezt is: „Eigenheiten, die werden schon haften; kultiviere deine Eigenschaften!“ Tehát: nem az tesz értékessé bennünket, a mi véletlenül más, mint a többinél, hanem a mi bennünk az átlagnál felsőbbrendűen van kifejlődve. Hogy azonban magasabb és alacsonyabb fejlődési fokról egyáltalán beszélhessünk, ehhez összehasonlítható, azaz sok embernél, de különböző mértékben előforduló tulajdonságok kellenek. A nagy emberekről előre meg is állapítottuk, hogy emberi képességek rendkivüli felfokozottságával s nem emberfölötti erőkkel jellemezhetők.
A természettudományi és történeti kutatás közt tehát, ebben a vonatkozásban, nincs lényeges különbség. Az ujabb időkben a mi történelmi felfogásunk ellen megint abból igyekeztek tőkét kovácsolni, hogy a történelem tárgyául az egyént tolták előre; be kellett azonban látnia mindenkinek, hogy még a legindividuálisabb eset sem írható le, azaz nem lehet köztudomásúvá és közérdekűvé másképpen, mint általános fogalmak segítségével, a nyelv megfelelő kifejezései útján. Tehát a szóbanforgó legegyénibb eset is csak egyes ismert, azaz sokszor ismételt fogalmak kombinációjával rögzíthető meg és az individuálista történetíró is kénytelen a letagadott általános fogalmakkal dolgozni. A természettudomány is egyes esetekből indul ki és régebben csak leírás, azaz az ismert és a specziálisan alkalmazható általános fogalmaknak összeállításával tudott úrrá lenni rajtuk. Később azután az egyes esetekből általános törvényeket vezettek le. Mindössze a tudományos készség mértékétől függ, mennyire tud valaki az adott példától eltekinteni és hogyan tudja az ide vonatkozó általános törvényt kifejteni.
Arra a kérdésre, hogy mit értsünk „általános“ alatt és hogyan tudjuk megismerni, azt feleljük, hogy ami ismételhető: az már általános és a megismétlődés tényével leplezhető le. Evvel azután el volna intézve az a másik kérdés is, hogyan jutunk az egyes eset lényeges alkotórészeihez? Ami ismételten felismerhető és kimutatható: az a lényeg.
Ha tehát uj területeken kutatunk, soha sem tudhatjuk előre, hogy a sok apró részlet közül egyes esetben mi fog lényegesnek és ismételhetőnek bizonyulni. Minden tudományos munkának ennélfogva az a kezdete, hogy kizárólag technikai szempontok szerint az adott dolgot egyszerüen tudomásul vesszük. Azaz: a rendelkezésre álló egyedeket összefogjuk és keressük benne a megismétlődőt. Ebben a stádiumban, tudományosan, még nincs értékkülönbség az összetevők közt, viszont mégis fontos ez az időköz, mert az elemi osztályozás nélkül az egyezőségeket hiába keresnők.
Mihelyt azonban, az anyaggyüjtés nyomán, a közös körülmények közt levő megegyezőségek kiválnak, már a második stádium kezdődik, amely ezen egyezők kidolgozásából áll. Az a tétel például, hogy a modern nemzetek gazdasági fellendülése tiz-tiz éves hullámokat játszik: alacsonyrangu empirikus szabály; már most, hogy ilyen vagy pedig mélyebb és tágabb általánositásokig jutunk-e el, főleg az illető tudomány-ág fejlettségétől függ; a lényeges egyszersmind mindig általános, s az általánosság mértékét fontossága jelzi.
Hangsulyoznunk kell azonban, hogy valamely eset egészen különböző jelentőségü lehet és kell hogy legyen, a rá alkalmazott tudományos felfogás szerint. Addig fel nem ismert összefüggések folytán sokáig lényegtelennek tartott részletek egyszerre a tudomány gócpontjába léphetnek, amikor ezekre az összefüggésekre rájutunk. Hogy állunk azonban, ha eladdig éppen ezeket a részleteket hanyagoltuk el?
Akkor szépen felkeressük őket és kikutatjuk tulajdonságaikat. A fontossá válás szempontja meghatározza a kifürkészés módját is. „Értékes anyagot“ sohasem lehet a leendő felhasználásra akként összegyüjteni, hogy a jövendő felhasználó meg legyen vele elégedve; rendszerint joggal fog panaszkodni, hogy éppen a legfontosabb dolgok maradtak észrevétlenül vagy meghatározatlanul. Igy tehát az általánositás első lépésével egyidejüleg meg kell állapitani azokat a kérdéseket, amelynek jeligéje alatt kell az anyagot gyüjteni.
Szükségszerüen helyes vagy hasznos is ez az első lépés? A tökéletesség szempontjából nem lesz semmiesetre sem helyes, de mindig hasznositható lesz, – ha nem véletlenül felmerült, hanem tényleges általánositást ölel fel. Mindkét kérdés önmagától megválaszolódik az eleinte inkább sejtett, mint kimutatott általánositás tényleges megléte s esetleg szükséges módositása vagy kiterjesztése után, az esetnek az ideiglenes szempontok szerint való közelebbi vizsgálásával. Az igazán tudományos gondolkozást a munkának e stádiumában, a kutatónak szellemi gyermekeivel szemben kellő elfogulatlansága, kényszeresetben: kegyetlensége igazolja. Az uj területen megismert törvény felemelő hatása rendszerint oly erős, hogy különös önfegyelmezés kell a tévedés lehetőségének meggondolásához. Amennyiben ez az általánositás valóban a tények egy egész lánczolatát fogja össze, mindenesetre használható részei is vannak, viszont ezek a részek egy fel nem ismert fontoságú ponthoz is kapcsolódhatnak. S ha ellentmondasokat találunk, akkor az összefoglaló gondolatnak a meglévő tényekhez való fokozatos alkalmazása adja azt a munkát, a mely minden tudomány örök útja és igazi fejlesztője. Lehetetlenség tehát az anyaggyüjtést és annak rendszeres értékesitését két, időben és személyileg elkülönitett feladatnak tekinteni. Ha külső okok teszik ezt szükségessé: elmaradhatlan következményeül a tudományos eredmények késlekedése és értékeik csökkenése várható.